Aki a Lengyel Királyságban született valamikor 1040. körül Nyitrán (ma: Szlovákia) halt meg 1095. július 29-én. I. Béla király és Richeza királyné másodszülött fia volt, aki 1077-ben lett Magyarország, 1091-ben pedig Horvátország királya is.

Nevéhez fűződik a Szent István király, Szent Imre herceg és Szent Gellért püspök szenttéavatása 1083-ban, a zágrábi egyházmegye alapítása 1091-ben és a Szent Korona alatt közel nyolcszáz évig fennálló perszonálunió Magyarország és Horvátország között..

Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök így tanít Szent László királyról:

A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt: öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanúk vérükkel, meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni.

A kereszténység még nem volt magyar.

Szent István a nép apostola volt, hozzá emelte föl a nép tétovázó tekintetét, s egy szinte érthetetlen szentség sugárzott feléje. A kereszténység sorsával hullámzott a nép érzelme s bizalma is iránta, s a pogányság tényleg felütötte fejét, üstökbe kötötte haját, s vadul tombolva kísérlette meg többször összetörni István művét. A magyar életet, a magyar eszményt kellett tehát kereszténnyé tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény nyissa meg a nép szívét a hitnek.

Ez a magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté.

Szent László nem tanít, ő nem apostol, de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg.

A régi vitézséget Szent László tüntette fel önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet, amelynek öröme és eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla, alakjába beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme.

A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hősévé vált.

László király vallásos, buzgó, szent, de ugyanakkor Árpádra s Bulcsúra emlékeztet. Életét harcok töltik ki, küzd német, görög, besenyő, kun ellen, s küzd úgy, ahogy a magyar szerette s a keresztény korban még meg nem érte. Vállal magasabb mindenkinél, s ahol bárdja lecsap, megriad az ellen. A csatákban ő áll elöl, megjelenése a győzelem biztosítéka s az Isten kegyelmének záloga. László szent harcos, ezért csodák körítik, bárdjában, kardjában természetfeletti erő is megnyilatkozik. Kettéhasadt a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza őt üldözőitől; arany-ezüst értéktelen kővé válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétől el ne vonja; ő röpíti el a nyílvesszőt, mely mikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László-füvét.

Íme, Szent László dicsőséges alakja rámutat a nemzeti életben érvényesülő vallásosságra. A vallás élet legyen, nemzeti élet is legyen.

Gyomláljuk, szántsuk, műveljük Szent László példájára az élet ez elhanyagolt mezejét. Építsünk templomokat, mint ő; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ő, aki az Egyház leghatalmasabb titáni harcában, amelyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak s az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Tehát az egyház szabadságharcának egyik zászlósa Szent László volt, s így, ha az újabb történelmi tudomány tagadja is, hogy Szent Lászlót a keresztesek valamikor fővezérükké választották: azért ő a keresztért s a kereszténység atyjáért mégis mindig vitézül síkra szállt.

(június 27.)