Messziről egy magas, karcsú fiatal lánynak véltem, aki a kert közepén ide-oda hajlongva gyönyörködik a virágokban. Ruhája – mintás sárga blúz és égszínkék nadrág, fején egy feltűnő, de nem kirívó aranysárga kötött kapucni – csak úgy ragyogott a lemenő nap sugaraiban. Szívkacagtató látvány volt! 

Ahogy viszont közelebb értem hozzá, megütközve láttam, hogy egy közönséges szalmabábú, amelyet a veteményes kert közepébe állítottak, hogy elriassza a madarakat. 

A messziről oly szép mintás sárga blúza nem egyéb, mint egy elnyűtt, színes filc-levelekkel diszített vászonterítő. Az égszínkék nadrágja pedig egy lencipő zsinórjával összefogott, divatjamúlt trapéz farmer, amelyen elől egy valamikori ballonkabát két hevenyészve odafércelt nagy gombja díszeleg. Végül a messziről modernnek tűnő  aranysárga kapucni valójában egy olcsó poliészter napraforgókalap, hogy megjelenése ne legyen annyira  fiús…

Már-már szótlanul el akartam karikázni mellette, amikor évődve megszólalt: 

- Most csalódott vagy, úgye? Azt hiszed, hogy becsaptalak… 

Olcsó kibúvóba menekültem és kissé elpirulva azt válaszoltam neki:

- Dehogyis! Csak elvakított a lemenő nap, s nem vettelek észre.

- Ha nem is hangzik egészen igaznak, de legalább jólnevelt vagy - nevetett most már csilingelő hangján. Ne haragudj rám, inkább légy őszinte, s valld be, hogy nem én, hanem igazából Te csaptad be saját magadat, ugyanis a látszat szerint ítéltél! De mert szavamra megálltál, most elárulok neked egy titkot, amit az emberek egy része már rég elfelejtett.

- Ugyan, mi lenne az? – kérdeztem tőle, egyáltalán nem palástolva hitetlenkedésemet.

- Tőlem, kedves új barátom, - kezdte, megtanulhatod, hogy nem mindenki ember, aki annak látszik. A drága ruhák mögött ugyanis nem egyszer ásító üresség rejtőzik, és inkább kiábrándulsz, semmint örömet érzel afölött, hogy találkoztál viselőjükkel. 

- De honnan ismerszik fel,  hogy ki az igazi ember? – kérdeztem.

Száját ismét mosolyra húzva (egyébként folyton mosolygott!) így felelt:

- Viselhetsz drága vagy olcsó dolgokat, öltözködhetsz a legújabb divat szerint, vagy olyan ósdi kacatokba, mint én, ahhoz, hogy felismerjék benned az embert, meg kell mutatnod emberségedet!

- Már bocsáss meg, szóltam kissé ingerülten, de szerinted, egy közönséges szalmabábú szerint, miben áll az emberség? 

Ő csípős szavaimmal nem törődve így válaszolt:

- Emberséged először is abban áll, hogy akarj embernek lenni! 

Nézd, engem szalmabábúnak alkottak. Tehát jó szalmabábú akarok lenni: el akarom hesegetni a madarakat, hogy ne tegyenek kárt a vetésben! Ez a dolgom! Nem is adom alább! 

Téged a Teremtő embernek teremtett! Életfeladatod tehát az, hogy mindig és minden körülmény között egész ember akarj lenni! Ne csapd be hát önmagad azzal, hogy csak lébecolsz, mintha nem lenne küldetésed, feladatod, magasabb élethivatásod! Te nagyobbra születtél! Akarj hát Isten előtt, mások előtt, de legfőképp önmagad előtt egész ember lenni! Ne add alább!

Emberséged, másodszor, abban áll, hogy tiszteld másokban az embert!

Én csak egy szalmabábú vagyok. Viszont eszembe sem jutna, hogy a többi hozzám hasonló szalmabábút lenézzem, mert mondjuk nincsenek olyan szépen felöltözve, vagy nem olyan szép kertben állnak, illetve nem olyan előkelő származásúak, mint én. Mindegyiknek ugyanaz a tisztsége, az értéke és a feladata: vigyázni a veteményes kertre! 

Te se akarj hát többnek látszani embertársaidnál! Légy tisztelettel irántuk, mert semmivel sem alábbvalóbbak, mint te! Ugyanolyan értékes emberek! Ugyanaz a méltóságuk, élethivatásuk, küldetésük, mint neked! Legfeljebb nem úgy gondolkodnak mindenben, mint te!

Emberséged harmadik vonása: az együttérzés. Erre más teremtmény nem is képes!  Én sem! Én csak egy szalmabábú vagyok, de ösztönösen érzem, hogy ez a legistenibb vonás bennetek, emberekben! 

Soha nem vagy emberségesebb, mint amikor nem csak a saját érdekeidet követed, hanem a melletted élő embertársadat is észreveszed; igyekszel olyannak látni őt, amilyennek Isten elgondolta; beleképzeled magad a helyzetébe; együtt érzel vele; ha szüksége van rá, segíted; neki a legjobbat akarod. Ez – az egyik nagy szentetek szavával élve – többet ér Isten szemében, mintha Kölnből Rómáig minden egyes kilométernél egy templomot építenél! 

Istenem, ha én ember lehetnék! – sóhajtott fel halkan. Közben – bár még mindig mosolygott – két nagy könnycsepp gördült alá az arcán és alig észrevehetően kissé összemaszatolta a felkent rúzst… 

Aztán rám is mosolygott és még ezt suttogta:

- Az embert igazi emberré jóságos szíve teszi!

Még álltunk egy darabig szótlanul, aztán ő fejét a koranyári szélnek fordította, én pedig csendben felültem a biciklimre… 

Azóta minden nap megkérdezem magamtól: vajon milyen szívet takarnak a néha oly gondosan rám aggatott külső gönceim?

Imre atya

2021. június 7.