„Jézus összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik az ördögök fölött és a betegségek gyógyítására. Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket. „Semmit se vigyetek az útra – hagyta meg nekik –, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát. Ha egy házba betértek, ott szálljatok meg és onnét induljatok tovább. Ha valahol nem fogadnak be benneteket, hagyjátok ott a várost, és még a port is rázzátok le lábatokról ellenük tanúságul.” Útra keltek hát, bejárták a falvakat, mindenütt hirdették az evangéliumot és gyógyították a betegeket.”

(Lk 9,1-6)

Újra és újra ámulatba ejtő, hogy milyen finom a mi Urunknak a pedagógiája. Szinte gyakornokokként küldi ki apostolait maga előtt, olyan helyekre, olyan településekre, ahová maga is menni készült.

Kiküldetés kettesével, de a feladat még nem teljesen élesben megy. Akár bátoríthatták is egymást a tanítványok: ha valamit elhibázunk, nem katasztrófa, nem égbekiáltó hiba, hisz jön utánunk a Mester és a beteget, akit nekünk nem sikerült, Ő majd meggyógyítja. Ha valaki olyat kérdezne tőlünk, amire nem tudunk válaszolni, jön majd Jézus, és tőle mi is megkérdezhetjük. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, megkérdezzük az Urat, hogyan kellett volna jól csinálni.

Micsoda előrelátó, lehetőségeket biztosító, görcsöket oldó pedagógia! A tanítványok nyilván nem csak a betegeket gyógyították meg és nem csak ördögöket űztek ki, hanem válaszolgattak is, amikor a csodáik láttán a jelenlévők faggatni kezdték őket, ki ez a Názáreti Jézus, akinek a nevében ilyen áldások fakadnak általuk.

Akkor nyilván elbeszélték mindazt, amit láttak és hallottak. Csodákat és jeleket, de hozzá mindazokat a tanításokat és példabeszédeket is, amelyeket csak vissza tudtak idézni az Üdvözítő szavaiból. Kenyérszaporítások, vízen járás, csodálatos halfogás, ördögűzések, beteggyógyítások, halottfeltámasztások és sorolhatnánk.

A názáreti Jézus nemcsak mester, hanem Gondot viselő tanító is. Ő tudja már, hogy nemsokára eljön az ő szenvedésének az órája és az Emberfiát felfeszítik a keresztnek borzalmas bitófájára. Az apostolok pedig majd magukra maradnak. Igaz, eljön a Szentlélek, a Vigasztaló, de akkor már úgy szól majd a küldetésük, hogy most már ők a Mesterek, ők az igazság letéteményesei. Az ő feladatuk lesz az, hogy az új szövetségnek az örömhírét eredményesen vigyék el a világ minden szegletébe.

Milyen előrelátó a mi Urunk! Jóllehet előre a szívükbe véste, hogy „Nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke fog szólni belőletek és általatok”, mégis, milyen jó lehetett az apostoloknak, hogy amikor eljutottak távoli országokba, nem a nulláról kellett kezdeniük, hogy milyen is az, továbbadni, hogy az Isten országa közöttetek van. Hiszen az első, – igaz, nehéznek tűnő, mégis mámorító eredménnyel végződő – útjukon már túl voltak. A hetvenkét tanítvány, akiket Jézus az evangélium hirdetésére küldött, nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták –, nevedre még az ördögök is engedelmeskedtek nekünk.”

És mit mondott erre a mi Urunk? „Így válaszolt nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi. De mégse annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.” (Lk 10, 17-20)

Jézus öröme

És ez volt az az óra, amikor Jézus felujjongott a Szentlélekben: „„Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek.”

Az apostolok felé pedig így folytatta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok és nem látta, hallani, amit ti hallotok és nem hallotta.” –  De ti hallhattátok, és látjátok. Elfogadjátok-e a küldetést, amire hívlak benneteket? Elfogadjátok-e, hogy nem lesz mindig hozsanna és örömujjongás körülöttetek, hanem sokszor inkább üldözésben lesz részetek? Az apostolok elfogadták, és mártír módon adták életüket az örömhír továbbadásáért.

Tegyük fel magunknak a kérdést:

Megteszem-e én is mindazt, ami az én küldetésem szól az Úr szőlőjében?

Amen.

Horváth Zoltán diakónus szentbeszéde

elhangzott a Városmajori Jézus Szíve plébániatemplomban 2021. szeptember 22-én.