„Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül”
(Mk 9,41).
Az elvándorlók és menekültek világnapján figyelmünket azokra a testvéreinkre fordítjuk, akik éhezik és szomjazzák az időnket, a figyelmünket és a szeretetünket. Állandó keresztény feladatunk felismerni másokban az embert, Isten értékes teremtményét. Ez néha komoly kihívás!
Az, hogy valaki vagy valami mennyire fontos az életünkben, abból derül ki, hogy mennyi időt, figyelmet fordítunk rá, hogy képesek vagyunk-e áldozatot hozni érte.
„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat” (Antoine de Saint-Exupéry). Akik ránk szomjaznak, akik a szeretetünket koldulják, azok mind körülöttünk élnek, látjuk őket, arcuk van. Meghívás a mai nap arra, hogy tettekre váltsuk az evangéliumot, hiszen a legkisebb jótett is számít. A legkisebb cselekedet is, amit szeretetből teszünk, a legnagyobb ajándék lehet valakinek, és a legnagyobb, a leglátványosabb jótékonykodás is semmitérő, ha nem a szeretet vezérli.
Az elvándorlóknak és menekülteknek szentelt világnapon felerősödik Jézus kérése, hogy adjuk magunkat, időnket, figyelmünket azoknak, akik ezt kérik. Adjunk viszonzást nem várva, adjuk azt, ami a miénk.
Az ösztönös, önző birtoklást Jézus a nagylelkűséggel, a saját igényeink előtérbe helyezését a másokra való odafigyeléssel állítja szembe. A birtoklás kultúrájával szemben az adás kultúráját tanítja.
Nem az a lényeg, hogy sokat vagy keveset tudunk-e adni. Az számít, hogyan adunk, mennyi szeretet van a másik iránti figyelmességünk akár egy apró gesztusában is. Egy pohár vizet adni egyszerű, mégis nagy tett Isten szemében, ha szeretetből fakad.
A szeretet új szemet ad majd nekünk, hogy meglássuk, másoknak mire van szükségük, hogy találékonyan és nagylelkűen segítsünk.
Amikor szükséget szenvedő emberekkel találkozunk, valójában Jézussal találkozunk. A kérdés számunkra nem az, hogy kik a felebarátaink, akiket úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, hanem az, hogy mi kik számára bizonyulunk felebarátnak. Elmegyünk-e a szükséget szenvedők mellett, vagy észrevesszük, hogy ők is emberek?
A szükségben lévők iránt gyakorolt szeretet keresztény életünk lényegéhez tartozik. Ezt a lényeglátást a bűneink gátolják bennünk. „Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre” (Mk 9,43). Ne értsük félre a Mestert! Jézus nem öncsonkításra szólít fel, hanem annál is többre: a bűnnel való gyökeres szakításra, azért, hogy a másikban megláthassuk azt az Istent, aki vágyik a szeretetünkre és a figyelmünkre.
„Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül”