Szeptember 12-én, a budapesti Hősök terén bemutatott pápai szentmisével véget ért az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK). Azóta hetek teltek el, az eseményen szerzett élmények azonban még hosszú ideig élénken élnek a résztvevőkben, és örökre velünk maradnak. A NEK egyik hírnökét, Sena Dagadut, az Irie Maffia énekesnőjét kérdeztük, ő mit visz tovább magával.

– Annak idején meglepetésként érte a felkérés, aminek nagyon örült. Olyan volt a NEK hírnökének lenni, mint amire számított?

– Nem tudtam az elején, hogy mire is számítsak, hogyan fog az egész kinézni, úgyhogy nem voltak különösebb elvárásaim. Nem ejtettem magam abba a csapdába, hogy előre listát írjak arról, mit várok a NEK-től és a hírnökségtől, vagy hogy mit hogyan kellene majd csinálnom. A felkérés valóban váratlanul jött, de ahogyan akkor, amikor elvállaltam, most is úgy voltam vele, hogy útközben pontosan ki fog derülni, hogy mi a dolgom, miért rám esett a választás. És itt nem csak a kötelező körökre gondolok, hogy hírt vinni róla a szélesebb közönség számára, vagy interjúkat adni, és ezzel népszerűsíteni egy eseményt. Főleg az érdekelt, a környezetem hogyan reagál majd arra, hogy a NEK hírnöke lettem. Nem vagyok „kirakatkatolikus”, nem nagyon szoktam „reklámozni”. A felvállalt szerep most ezt végleg egyértelművé tette. Ugyanakkor nem mondtam volna igent a hírnökségre, ha úgy éreztem volna, nem vagyok, nem lehetek önazonos benne. Külön ajándék, hogy ez a vállalás nagyon fontos és őszinte, mély beszélgetéseket, gondolatmeneteket indított el a családdal, barátokkal, idegenekkel – a rajongóktól is kaptam leveleket –, amelyek nagyon fontosak a számomra, és szerintem az ő számukra is.

- Mi volt az – program, esemény, élmény –, ami leginkább megérintette a kongresszus egy hete alatt?

Sok programon nem tudtam részt venni a folyamatban lévő munkáim miatt, de talán az Afrika-napot említeném a Szent István-bazilikában, amelyen fel is léptem egyébként. Ez az alkalom különösen nagy hatással volt rám.

Fantasztikus volt megtapasztalni, mekkora erő rejlik az összefogásban, az elköteleződésben, a cselekvő szeretetben.

A vetítésekből, előadásokból is ez tükröződött. Ott volt Afréka – akivel korábban még nem találkoztam, de most megismerkedtünk egymással –, Csókay András, a nigériai Okeke érsek… Erősen átjárt az az érzés, hogy bizony nekem is tennem kell, sőt ghánai származásúként nekem különösen is tennem kell az afrikai kontinensért, hogy van feladatom ezen a területen is.

Az is nagyon meghatározó élmény volt, hogy énekelhettem a pápai záró szentmise napján délelőtt a Hősök terén. Már önmagában az is egy külön lelki utazás volt, hogy egyáltalán kiválogassam a dalokat, amelyeket ott, azon a napon elénekeltem. Aztán a szentmisében hallhattam Ferenc pápát. Nagyon fontos számomra az üzenet, amit megosztott velünk. Megerősített abban, hogy nem az a legfontosabb, hogy mennyire vagyunk egyformák, mennyire tűnik úgy, hogy „mintakatolikusok” vagyunk. Az a lényeg, hogy amikor Isten személyesen felteszi nekünk a kérdést, hogy ki ő a számunkra és mit jelent nekünk, akkor tudjunk rá válaszolni. Főleg mert nem papírforma szerinti választ vár, hanem a személyes életünkkel adható válaszra kíváncsi.

Arra kíváncsi, hogy a mindennapi tettekben is meg tudjuk-e mutatni azt, hogy mit jelent a számunkra a kereszténységünk.

És amikor a barátainkkal együtt hallgattuk a szavait, egymásra néztünk, és csak mosolyogtunk, mert arra gondoltunk, milyen fantasztikus dolog hallani itt, ebben a közegben és időben éppen ezt az üzenetet, éppen ettől a pápától. Azt éreztem és érzem most is, hogy jókor és jó helyen vagyok, jó úton és jó irányban.

– Ez a rendkívüli és talán mondhatni, hogy váratlan találkozás az Eucharisztiával átformálta az istenkapcsolatát?

– Számtalan kérdéssel szembesültem. Nagyon sok gondolatot ébresztett bennem ez a hét a lelkiséggel, szellemiséggel kapcsolatban, és azzal kapcsolatban is, hogy miért fontosak és mit jelentenek a vallásgyakorlás formai keretei. Rájöttem, hogy rengeteg rendezni és átelmélkedni való van az ember fejében és szívében. Bizonyos szempontból új útra léptem: felismertem többek között, hogy sokkal-sokkal tudatosabbnak kell lennem. Karban kell tartanunk a lelkiségünket. Nekem például újra és újra át kellett – és kell majd a jövőben is – gondolnom, hogy hogyan definiálom a hitemet, hogyan gyakorlom azt, hogyan határozom meg önmagamat benne. Ez folyamatos munka kell hogy legyen önmagunkon, hiszen

mindig lehet javítani az Istennel való kommunikációnk minőségén és elmélyültségén.

– Voltak nagy találkozások? Hozott új emberi kapcsolatokat a NEK?

– A Statio Orbis előtt egy közös produkcióban léptünk fel a Napfonat együttessel. Óriási ajándék volt számomra a velük való találkozás szakmai és emberi értelemben is, és csodálatosan erőteljes élmény volt már maga a felkészülés is. Fizikai szintre hozta mindazt, amit ez az egy hét lelki síkon jelentett. Én művészként elsősorban az alkotói folyamat felől tudom ezt megközelíteni: ahogyan a legjobb szakmai tudása szerint készül egy előadó az előadására, éppen úgy készültünk arra, hogy érzelmekben is közvetíteni tudjuk mindazt, amit megéltünk és megtapasztaltunk.

Tiszta lélekkel, hálával és alázattal álltunk a színpadra, szerettük volna a hallgatósággal is megosztani, nekik is átadni azt a szeretetet és energiát, amit mi is éreztünk.

– Az Ön számára mi a legfontosabb üzenet, amit megőriz a szívében erről a hétről?

– Az egyik legérdekesebb és legértékesebb lecke és tanítás, amit kaptam, az az, ami a pápai szentmisének is a legfőbb üzenete volt.

Számomra egyébként az egész eucharisztikus kongresszus személyes üzenet értékű. Isten figyel rám, követi, amit csinálok, és amikor szükségem van rá, akkor látványosan odaáll mellém. Ha nem így lenne, a NEK-ben sem kaptam volna szerepet. De kaptam, s ez egyben a jövőre nézve is iránytű:

előre ezen az úton, nyitott szívvel, nyitott lélekkel, cselekvő szeretettel, ráhagyatkozva az Istenre.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó:  Lambert Attila

Magyar Kurír