„Az Úr megoldotta az én darócomat…”

65 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án szabadult ki sok-sok éves fogságából Mindszenty József hercegprímás. Az 1949 elején életfogytiglani fegyházra ítélt bíborost megromlott egészségi állapota miatt 1955 júliusában a börtönből Püspökszentlászlóra, egy régi püspöki nyaralóba szállították, itt tartották házi őrizetben. A prímás ismét reverendát viselhetett, s kapott maga mellé egy papot is Tóth János, az egykori Regnum Marianum templom plébánosa személyében. Ősszel ide hozták az 1951-ben elítélt Grősz József kalocsai érseket is, majd Mindenszentek ünnepén Felsőpeténybe szállították, s az Almásy-kastélyban helyezték el őket. A foglyokat természetesen az ÁVH őrizte.

1956. október 28-án a helybéliek a kastély előtt összegyűlve követelték a prímás szabadon bocsátását, ekkor az ávós őrség megpróbálta a prímást máshová szállítani (Grősz már áprilisban kegyelmet kapott és szabadult), de Mindszenty ellenállt. Másnap az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Horváth János jött Mindszentyhez, de a prímás közölte: csak Budára vagy Esztergomba hajlandó menni. Miután Horváth távozott, fölgyorsultak az események. Az ávéhás őrség parancsnoka október 30-án közölte a prímással, hogy szabad, őrzését megszüntetik. A közeli rétsági, páncélos laktanyából jöttek érte, hogy az őrizetlenül maradt prímást biztonságba helyezzék. Tévedés tehát Mindszenty „kiszabadításáról” beszélni, hiszen az ávós őrség nyilvánította őt szabadnak.

Emlékirataiban természetesen Mindszenty is beszámol erről a napról. Elmeséli, hogy az ávós őrségből ezen az estén egy ötfős küldöttség jött hozzá a parancsnok vezetésével, aki közölte vele: forradalmi tanácsot alakítottak, amely kimondta, hogy

„az én fogvatartásom törvénytelen és jogtalan volt, nem őrzőim többé. Szabad vagyok.”

[MINDSZENTY JÓZSEF: EMLÉKIRATAIM. TORONTO, 1974, 417. P.]

Azután ezt írja a prímás:

„Az Úr megoldotta az én darócomat, kivezet a tág mezőre. Ő volt oltalmam nyolc éven át: csendüljön ajkamon a zsoltár.”

[UO.]

Miután az őrség szabadnak nyilvánította a prímást, a rétsági laktanya néhány tisztje a laktanyába vitte, hogy ott töltse az éjszakát. Mindszentyt ezen a ponton megcsalta az emlékezete. Emlékirataiban azt olvassuk, hogy amikor szobájába léptek a rétségi tisztek, vezetőjük, Pallavicini őrnagy közölte vele, hogy szabad, s oda viszik, ahová óhajtja. Nem: Pallavicini Antal őrnagy nem volt jelen Felsőpetényben. Az 1951-től már Pálinkás nevet viselő volt őrgróf csak másnap reggel kapott szerepet a történetben.

Jöjjön a valóság néhány egyszerű szóval. 1956. október 30-án, este, a rétsági laktanya parancsnoka, Garami Lajos ezredes utasítására négy tiszt elment Felsőpeténybe, hogy elhozza a prímást. A négy tiszt neve: Galajda Béla hadnagy, Stifft Róbert, Tóth József és Vajtai Gyula főhadnagyok. Érdemes megjegyezni a nevüket, mert – egyikük kivételével – egészen november negyedikéig a prímás mellett maradtak, vigyáztak rá. Később börtön lett a „jutalmuk”.

E sorok írójának megadatott, hogy – a Honvédelmi Minisztérium segítségével – a három egykori főhadnaggyal találkozhatott, beszélhetett (Galajda Béla még a Kádár-korszakban elhunyt); az interjúkat tartalmazó kazettákat ma is őrzi. Ugyancsak hosszú beszélgetést rögzített Garami Lajos egykori parancsnokkal, akivel később ellátogatott Rétságra is, s megtekintette azt a szobát, ahol a nevezetes éjszakát töltötte Mindszenty bíboros. Most ezekből a beszélgetésekből idézünk fel néhány részletet.

Garami Lajos elmondta, hogy október 30-án zajlott a laktanyában a forradalmi tanács megválasztása. Majd így folytatta:

„Még tartott az ülés, amikor telefonon kerestek Felsőpetényből. A tanácselnök nem velem, hanem egyik beosztottammal beszélt, s elmondta, hogy Mindszenty a faluban van, de senki nem őrzi, ezért fegyverekre lenne szüksége. Ekkor tudtam meg, hogy a prímás a közelünkben volt házi őrizetben. Fegyvert persze nem adtam ki, hanem telefonáltam a páncélos parancsnokságra, de ott senki nem jelentkezett. Ezután az Állami Egyházügyi Hivatal egyik illetékesével beszéltem – aki később ezt letagadta -, s ő rövid tudakozódás után azt mondta: vigyük be a laktanyába Mindszentyt, majd érte fognak jönni. Így is történt. Négy önként jelentkező – Galajda Béla hadnagy, Stifft Róbert, Tóth József és Vajtai Gyula főhadnagy – ment ki egy parancsnoki gépkocsival Felsőpeténybe.”

Hogy mi történt Felsőpetényben, azt a még élő tisztek mesélték el. Részlet Stifft Róbert visszaemlékezéséből:

„Október 30-án éppen ügyeletes tiszt voltam. Amikor leadtam a szolgálatot, a parancsnok irodájában tudtam meg, milyen feladatról van szó. Társaimmal gépkocsiba ültünk, s hamarosan Felsőpeténybe értünk. Az egykori Almásy-kastélyban civil ruhás ávósok fogadtak minket. Parancsnokuk – Németh Hugó őrnagy – úgy mutatkozott be, mint ’az eminenciás úr titkára’. Így tudtam meg, hogyan kell megszólítani a prímást. Mindszenty éppen vacsorázott, este nyolc óra körül lehetett.”

Mindszentyvel Tóth József főhadnagy közölte jövetelük célját. Az ő emlékeiből idézünk:

„Németh Hugó őrnagy megkérdezte, megvárjuk-e, míg Mindszenty befejezi a vacsorát, vagy azonnal felmegyünk hozzá. Csak jóval később tudtam meg a prímás emlékiratából, hogy korábban szovjet páncélosok jöttek érte, de ő ellenszegült az erőszaknak. Bár erről akkor nem tudtam, mégis az volt az érzésem, ha várunk, csak üres szobát találunk majd. Hárman mentünk föl, Vajtai Gyula a földszinten maradt. Benyitottunk Mindszenty szobájába, balra volt egy asztal, ott vacsorázott a prímás. Elsőnek én léptem be a szobába, s azt mondtam: „A hercegprímás úrhoz jöttünk, elvisszük oda, ahová menni akar – Budapestre vagy Esztergomba.” Mindszenty emlékiratában úgy szerepel, hogy ezt Pálinkás Antal őrnagy mondta. Pálinkás azonban nem volt velünk, ő másnap hajnalban vezette azt a menetoszlopot, amely Mindszentyt Budára kísérte. Visszatérve ennek a napnak estéjére: Mindszenty fölállt, megáldott bennünket. Ettől a pillanattól kezdve november negyedikének hajnaláig a prímás mellett maradtam. Mindszentynek csak egy kérése volt: nem tudja mibe tenni a holmiját, segítsünk neki ebben. Rétságról hamarosan meg is érkezett két tiszt két-három bőrönddel.”

Érdemes Tóth emlékezését összevetni Mindszenty emlékirataival. Az áldást a prímás is említi:

„Drága magyar honvédek! Megáldottam őket. S nem tudom, ki volt megindultabb, ők vagy én magam, amikor áldásomat kapták.”

[UO..]

Amíg a három tiszt Mindszenty szobájában tartózkodott, Vajtai Gyula főhadnagy a földszinten leltárba vette az ávósok fegyvereit. Részlet Vajtai emlékeiből:

„Németh Hugó őrnagy bemutatta az embereit. Volt köztük kertész, gondnok stb. Mivel egyenruhát egyet sem láttam, először nem tudtam, hogy ők ávósok. Csak akkor derült ez ki, amikor az őrnagy megmutatta, hová rejtették el a fegyvereiket. A lépcsőház alatti beugróban, a szén alá voltak eldugva. Valamennyit behordtuk az irodába, kivettük a tárakat. Az egész este folyamán egyetlen lövés dördült el, az is véletlenül: két ávós segített nekem, s egyikük kezében elsült egy pisztoly. Közben társaim lejöttek az emeletről, a fegyvereket felpakoltuk a kocsira, s Mindszentyvel együtt elindultunk Rétságra.”

Hogy útközben hány helyen álltak meg, arra a három tiszt különbözőképpen emlékezett. Egyikük azt állította: sehol sem álltak meg. Másikuk úgy emlékezett: az útba eső falvakban mindenütt sokan várakoztak, s a prímás mindenütt kiszállt, megáldotta az embereket. A prímás emlékiratai is az utóbbi verziót erősítik. [I.m. 419. p.] Amikor Rétságra értek, a parancsnoki épületbe kísérték a prímást. Garami Lajos parancsnok ekkor találkozott először és utoljára a prímással. Most az ő emlékeiből idézünk:

„Mikor a négy tiszt megérkezett s jelentették, hogy végrehajtották a feladatot, azt mondtam, kísérjék Pálinkás Antal szobájába Mindszentyt. Pálinkás a törzsfőnököm volt, szemközt velem volt az irodája. Nemsokára bejött hozzám s azt mondta: ’Tessék átjönni, mert Mindszenty meg van ijedve, nem tudja, mi lesz vele.’ Azt mondtam, nyugtassák meg, de Pálinkás kérlelt, hogy menjek át a szobájába. Átmentem, s Mindszenty azt kérdezte: ’Ezredes úr, mi lesz velem? Hová visznek? Budára vagy Esztergomba?’ ’Nézze elvtársam’ – válaszoltam ösztönösen, hiszen éveken át ez volt a megszólítás -, ’én azt a parancsot kaptam, hogy hozzam be a laktanyába. Majd önért fognak jönni.’ Megnyugtattam, hogy nem lesz bántódása. Ezután el is búcsúztam tőle, mert indulnom kellett a Honvédelmi Minisztériumba, a forradalmi tanács alakuló ülésére.”

Időközben Tildy Zoltán államminiszter titkárságáról megérkezett az utasítás: reggel hozzák föl a prímást a fővárosba, a budai prímási palotába. Október 31-én, hajnalban, Pálinkás Antal őrnagy vezetésével útnak indult a három harckocsiból, egy rohamlövegből, két katonai teherautóból és két Pobjeda személygépkocsiból álló menet. A Mindszentyt „kiszabadító” négy tiszt közül Stifft Róbert nem ment velük, mert – a rétsági forradalmi tanács frissen megválasztott elnökhelyetteseként – még előző nap késő este Garami Lajossal Budapestre utazott. Vajtai Gyula így emlékezett erre a napra:

„Hajnali öt órakor indultunk el Rétságról. Mindszenty ragaszkodott ahhoz, hogy azok a tisztek kísérjék fel, akik behozták a laktanyába. Meg is kaptuk a parancsot, hogy készüljünk. Ez az út valóságos diadalmenet volt. Velünk jöttek az újpesti forradalmárok is, akik Mindszentyt akarták kiszabadítani, de már elkéstek ezzel. Vác határában meg kellett állnunk. Volt ott egy kis kápolna, amely előtt mintegy kétezres tömeg várta a prímást. Ki kellett szállnunk a gépkocsiból, teleszórtak bennünket virággal. Budán, az Úri utcai prímási palota előtt is nagy tömeg fogadott minket. Elénekelték a pápai himnuszt, s utána mentünk be az épületbe.”

Galajda Béla, Tóth József és Vajtai Gyula a második szovjet beavatkozásig a prímás biztonságára vigyáztak. Részlet Tóth József emlékezéséből:

„Mi, hárman, mindvégig a prímás mellett voltunk. Galajda Béla általában az épület bejáratánál állt, mert meg kellett nézni, ki jön be az épületbe. Vajtai Gyula a prímás szobája melletti társalgóban tartózkodott, a látogatók itt vártak a bebocsátásra. Én közvetlenül Mindszenty mellett voltam: vagy az ajtón belül, vagy az ajtón kívül. Lényegében testőrök voltunk.”

Mindszenty bíboros csak egyszer hagyta el az épületet, amikor november harmadikán, este, elmondta híres beszédét a magyar rádió parlamenti stúdiójában. Ide is a három tiszt kísérte el. Néhány óra múlva azonban véget ért a „testőri” küldetés. November negyedikén, hajnalban, a tisztek ágyúzásra ébredtek. Tóth József emlékezése megrázóan szép; kint ágyúdörgés, az épületben a nyugodt prímás, breviáriummal a kezében:

„Amikor már nagyon közelről szóltak a fegyverek, a prímás felöltözött, s lementünk a pincébe. A pincében csak én voltam vele; mellettem ült könyvvel a kezében és imádkozott. Semmi félelem nem látszott rajta. Többször is üzentek neki, hogy menjen be a Parlamentbe, de ő ezt megtagadta. Emlékszem a szavaira is: határozottan megmondta, hogy ha el akarják őt fogni, akkor itt, az otthonában tartóztassák le. Végül engedett az unszolásnak, s bekísértük a Parlamentbe.”

Vajtai Gyula is élénken emlékezett ezekre az órákra:

„Többször is hívták a Parlamentbe, de csak akkor engedett, amikor személyesen Tildy Zoltán telefonált. A Parlament egyik oldalbejáróján mentünk be, s az egyik terembe kísértük a prímást. Nemsokára kijött, átsétáltunk az épületnek a Duna felé eső folyosójára, ott biztonságosabb volt. Körülbelül egy órát tölthettünk itt. Szótlanul ültünk, Mindszenty imádkozott. Az ijedtségnek semmi jele nem látszott rajta. Egyszer csak fölbukkant a folyosón két civil, újságolták, hogy a szovjetek kiengedik az épületből a civileket. Azt tanácsolták Mindszentynek, hogy menjen át az amerikai követségre. Ő erre hajlandó is volt. Hosszú télikabát volt rajta, a reverendáját felgyűrte, ne látszódjék, hogy pap. Amikor elbúcsúzott, tisztelegtünk. Később a bíróságon feltették nekem a kérdést: miért engedtük elmenni Mindszentyt, miért nem tartóztattuk le? Én azt válaszoltam a bírónak, hogy tévedésben van: éppen attól akartuk megóvni, hogy a szovjet csapatok kezére kerüljön.”

A három rétsági tiszt – Tóth József emlékei szerint – még négy napig a Parlamentben maradt, aztán gyalog indult útnak Rétság felé. A külső Váci úton egy autó felvette, s egy – Rétsághoz közeli faluig – vitte el őket, onnan telefonáltak a laktanyába, ahonnan autót küldtek értük. Egy év múlva már jogerős ítélettel a börtönben ültek: a per elsőrendű vádlottját, Pálinkás-Pallavicini Antalt kivégezték, a többiek – Galajda, Garami, Stifft, Tóth és Vajtai – hosszabb-rövidebb börtönbüntetést kaptak.

E sorok írója a cikkben említett tisztek közül közelebbi kapcsolatba került Tóth Józseffel, többször is meglátogatta őt piliscsabai otthonában, s egy mélyen hívő embert ismert meg személyében. Tóth Józsefre – akit 1990 után társaihoz hasonlóan rehabilitáltak s előléptettek – nagy hatást gyakorolt a prímás (aki név szerint is említi őt emlékirataiban), élete végéig emlegette azt a néhány napot, amelyet a prímás közelében tölthetett. A budai prímási palotában éjjelente Mindszenty szobája előtt, szinte a küszöbön aludt, úgy őrizte a bíborost, mint egy hűséges kutya a gazdáját. Élmény volt minden találkozás az 1956 után meghurcolt tiszttel. Mindszenty bíboros esztergomi újratemetésén alezredesi egyenruhában ült – díszhelyen, s könnyezett. Tóth Józsefet már magához hívta az Úr – a többiek sorsáról e sorok írója semmit nem tud. Hogy a „testőrök” közül valóban Tóth József volt mindig a legközelebb a prímáshoz, azt egy rövid filmfelvétel is bizonyítja. 1956. október 31-én, nem sokkal azután, hogy megérkezett a prímási palotába, Mindszenty bíboros rövid beszédet mondott a sajtó képviselői előtt. Ezen a felvételen látható Galajda Béla hadnagy és Tóth József is. A felvétel elején (0:33-tól) egy alacsonyabb tiszt jelenik meg a prímás mögött – ő Tóth József. Nem sokkal később Tóth háta mögött látható egy magasabb tiszt: Galajda Béla. Nyugodjanak békében.

www.katolikus.ma