December 6-án délben indult vissza a Szentatya Athénból Rómába ciprusi és görögországi apostoli útja után. Szokásához híven most is lehetőséget adott arra, hogy az újságírók kérdéseket tegyenek fel neki a repülőgépen. Az alábbiakban a teljes beszélgetés fordítását közreadjuk.

Érintett témák: a katolikus és ortodox kereszténység közeledése; bocsánatkérés az ortodox egyházaktól, szinodalitás; „Boldog karácsonyt” helyett „Boldog ünnepeket”; a demokrácia meggyengülése Európában: populizmus és szuperhatalom; migránsválság; az integrálás fontossága; a párizsi érsek lemondásának okai; szexuális visszaélések az Egyházban; egységre törekvés az ortodox egyházakkal.

Matteo Bruni szentszéki szóvivő:

– Jó napot kívánunk, Szentatya! Jó napot, és köszönjük, hogy végigkísért bennünket ezeken a sűrű napokon, és hogy kezünkkel érinthettük azt, amit Ön „sebeknek” nevez. Köszönjük ezt a mostani alkalmat is, hogy együtt beszélhetünk róluk. Köszönjük!

Ferenc pápa:

– Jó napot kívánok, és köszönöm! Féltem, hogy ez nem fog működni a késés miatt, de látszik, hogy igen. Köszönöm szépen, és várom a kérdéseiteket.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! Az első kérdés Constandinos Tzindastól érkezik, a ciprusi televízió részéről.

Constandinos Tzindas a ciprusi televíziótól (angolul):

– Szentatya, köszönöm a lehetőséget, valamint ciprusi és görögországi látogatását!

Szentatya, a vallásközi [ökumenikus] párbeszéddel kapcsolatos erős észrevételei mind Cipruson, mind Görögországban ösztönzőleg hatottak, várakozásokat ébresztettek nemzetközi szinten. Azt mondják, a bocsánatkérés a legnehezebb dolog. Ön ezt látványos módon tette. De mit tervez a Vatikán a gyakorlatban annak érdekében, hogy a katolikus és az ortodox kereszténységet közelebb hozza egymáshoz? Terveznek-e zsinatot?

A szinodalitás a kereszténység lényege, mely a Szentháromságból ered, és az Egyház közös hangját eredményezi a világban. Mint mostanra bebizonyosodott, csak egy egységes Egyház lehet igazán hatékony egy globalizált és dehumanizált környezetben. Aranyszájú Szent János, ahogy Ön is mondta, a görög gondolkodás és a kereszténység közötti ozmózis példája; ő mondta, hogy „emberi szavakkal: az Egyház papság és laikusok, míg Isten számára egy nyáj vagyunk.”

Ön Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkával együtt arra kérte az összes keresztényt, hogy 2025-ben ünnepeljék meg az első nikaiai ökumenikus zsinat óta eltelt tizenhét évszázadot. Milyen lépéseket kell tenni ebben a folyamatban?

És végül – elnézést ezért a hosszú kérdésért, de az Ön mostani útjának szellemében teszem fel – az EU-ban nemrégiben megfogalmazódott egy elképzelés, mégpedig az, hogy „Boldog karácsonyt” helyett „Boldog ünnepeket” kívánjunk. Miért nem veszik észre az emberek, hogy a kereszténység nem egy ideológia, hanem egy élettapasztalat, melynek az a célja, hogy az embereket a halandó időből az örökkévalóságba vigye? Tehát azért létezem, mert a társam is létezhet. Ez a mi és nem az én. Köszönöm szépen, Szentatya!

Ferenc pápa:

– Igen, köszönöm. Bocsánatot kértem, bocsánatot kértem Hieronimosz előtt, testvérem, Hieronimosz előtt. Bocsánatot kértem a keresztények között fennálló összes megosztottságért, de különösen azokért, amelyeket mi, katolikusok okoztunk. A függetlenségi háborúra visszatekintve is bocsánatot akartam kérni. Hieronimosz tanított nekem valamit: hogy a katolikusok egy része az európai kormányok oldalára állt, hogy a görög függetlenségre ne kerüljön sor; a szigeteken viszont a szigetországi katolikusok támogatták a függetlenséget, háborúba mentek, néhányan az életüket adták a hazájukért. De a központ – mondjuk így – abban a pillanatban Európa mellé állt… És

bocsánatkérés a megosztottság botrányáért is, legalábbis azért, amiért mi vagyunk a felelősek.

Az önelégültség szelleme. Befogjuk a szánkat, amikor érezzük, hogy bocsánatot kell kérnünk, de mindig arra gondolok, hogy Isten sosem fárad bele a megbocsátásba, soha. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe, és ha Istentől nem kérünk bocsánatot, akkor aligha fogjuk bocsánatot kérni testvéreinktől. Nehezebb bocsánatot kérni egy testvértől, mint Istentől, mert tudjuk, hogy Isten azt mondja: „Igen, menj, menj, megbocsátok neked.” A testvérekkel szemben viszont szégyen és megalázkodás van bennünk… De a mai világban szükségünk van a megalázkodás és a bocsánatkérés magatartására. Annyi minden történik a világban, annyi emberélet veszik oda, annyi háború dúl… Hogyhogy nem kérünk bocsánatot? Erre visszatérve, bocsánatot akartam kérni a megosztottságokért, legalábbis azokért, amelyeket mi okoztunk. A többiért az azokért felelőseknek kell bocsánatot kérniük, de a mieinkért elnézést kérek. És a háború azon epizódjáért is, amikor a katolikusok egy része az európai kormány mellé állt, a szigeteken lévők viszont háborúba mentek, hogy megvédjék… Nem tudom, ez elég-e… És még egy utolsó bocsánatkérés – ez a szívemből jött – a migránsok drámájának botrányáért, a tengerbe fulladt sok-sok élet botrányáért.

Matteo Bruni:

– A második kérdés a szinodalitásra vonatkozott. Azt írja [a kérdező]: „Az Egyház szintézis, emberi szavakkal: az Egyház papság és laikusok, míg Isten számára egy nyáj vagyunk.”

Ferenc pápa:

– Igen, egy nyáj vagyunk, ez igaz. És ez a felosztás – papság és laikusok – egy funkcionális megosztottság, igen, egy minősítés, de van egy egység, egy egységes nyáj. Az Egyházon belüli különbözőségek közötti dinamika pedig a szinodalitás: vagyis egymás meghallgatása és együtt járás. Szin hodosz: együtt haladunk előre. Ez a szinodalitás értelme. Ortodox egyházaitok, sőt a keleti katolikus egyházak is megőrizték ezt. De

a latin Egyház megfeledkezett a szinódusról, és Szent VI. Pál volt az, aki 54-56 évvel ezelőtt visszaállította a szinodális utat. És most arra törekszünk, hogy kialakítsuk a szinodalitás, az együtt járás szokását.

Matteo Bruni:

– Az utolsó kérdés a karácsonyról szólt, itt [a kérdező] azt mondja: „Lehetséges, hogy az emberek nem értik, hogy a kereszténység nem ideológia, hanem élettapasztalat?” El akarják törölni…

Ferenc pápa:

– Á, Ön az Európai Unió karácsonyról szóló dokumentumára utal… Ez egy anakronizmus. A történelem során sok-sok diktatúra próbálkozott ezzel. Gondoljunk Napóleonra. Gondoljunk csak a náci diktatúrára, a kommunista diktatúrára… Ez a felhígított szekularizmus divatja, desztillált víz… De ez olyasmi, ami a történelem során nem működött. Az Európai Unióval kapcsolatban eszembe jut egy dolog, ami szerintem szükséges: az Európai Uniónak az alapító atyák eszméit kell követnie, amelyek az egység, a nagyság eszméi voltak, és vigyáznia kell, hogy ne adjon teret az ideológiai gyarmatosításnak. Ez az országok megosztottságához és az Európai Unió bukásához vezethetne.

Az Európai Uniónak tiszteletben kell tartania minden egyes országot annak belső struktúrája szerint. Az országok sokszínűségét, és ne akarja uniformizálni őket.

Azt hiszem, nem fogja ezt tenni, nem ez volt szándéka, de vigyáznunk kell, mert néha előjönnek ilyen projektekkel, mint ez, és nem tudják, mit tesznek… Nem, minden országnak megvan a maga sajátossága, de minden ország nyitott a többiekre. Európai Unió: megvan a felsőbb hatalma, az egyégben lévő testvérek felsőbb hatalma, mely tiszteletben tartja minden ország egyediségét. És vigyázzunk, hogy ne legyünk az ideológiai gyarmatosítás eszközei. Ezért ez a beavatkozás a karácsonyról egy anakronizmus.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! A második vagy a harmadik kérdést – ha az eddigieket is beleszámoljuk – Iliana Magra teszi fel, aki a Kathímerinítől érkezett. Ez egy görög napilap.

Iliana Magra, a Kathímerinítől (angolul):

– Jó napot kívánok, Szentatya! Szeretnék köszönetet mondani görögországi látogatásáért! Az athéni elnöki palotában tartott beszédében a demokrácia „visszaszorulásáról” beszélt a világban, és különösen Európában…

Matteo Bruni:

– [A pápának fordítja…] Egy visszaszoruló demokráciáról beszélt, egy olyan demokráciáról, amely teret enged, amely…

Iliana Magra:

– Tudna erről valamit mondani, és meg tudná mondani, melyik országokra gondolt? És mit mondana az európai szélsőjobboldali vezetőknek és szavazóknak, akik hívő keresztényeknek vallják magukat, ugyanakkor antidemokratikus értékeket és politikát hirdetnek?

Ferenc pápa:

– Igen, a demokrácia kincs, a civilizáció kincse, és meg kell őrizni, meg kell őrizni, de nemcsak egy felsőbbrendű szervezetnek kell őriznie, hanem az országoknak is egymás között: őrizni a másik demokráciáját. Én ma két veszélyt látok, mely a demokráciára leselkedik. Az egyik a populizmus, amely itt-ott felbukkan, és kezdi kimutatni a foga fehérjét. És itt a múlt század egyik nagy populizmusára gondolok: a nácizmusra. A nácizmus olyan populizmus volt, amely a nemzeti értékek védelmében – így mondták – sikeresen kiirtotta a demokratikus életet, sőt, emberek megölésével véres diktatúrává vált. Ma azt mondanám – mivel Ön a jobboldali kormányokról kérdezett –,

vigyáznunk kell, hogy a kormányok – nem mondom, hogy baloldali vagy jobboldali kormányok, hanem általánosságban –, ne csússzanak populizmusba, az úgynevezett politikai „populizmusba”.

Ennek semmi köze a popularizmushoz, mely a nép szabad önkifejezésmódja: a nép, amely megmutatja magát identitásával, folklórjával, értékeivel, művészetével, és fenntartja önmagát. A populizmus egy dolog, a popularizmus egy másik. Másrészt [ez a másik veszély] a demokrácia legyengül, a lassú hanyatlás útjára lép, amikor a nemzeti értékeket feláldozzák, felhígítják, és egy – mondjunk egy ronda szót, nem akarom ezt mondani, de nem találok másikat – „birodalom”, egyfajta nemzetek feletti kormány felé haladnak. Ennek el kell gondolkodtatnia bennünket. Nem szabad beleesnünk a populizmus hibájába, ahol a népre hivatkoznak, de itt nem a népről van szó, hanem a mi és a „mi mások” diktatúrájáról – gondoljunk a nácizmusra –, de nem szabad beleesnünk abba a hibába sem, hogy feladjuk identitásainkat egy nemzetközi kormányban. Erről 1903-ban megjelent egy regény. Ön azt mondhatja, milyen régimódi ez a pápa az irodalomban… [Robert Hugh] Benson írta, egy angol író. Ez a Benson úr írt egy regényt: „A föld ura”, vagy „A világ ura” – ezt a két címet viseli. Ez a kötet egy nemzetközi kormányban álmodja meg a jövőt, mely gazdasági intézkedésekkel, politikai intézkedésekkel irányítja az összes többi országot. És amikor létrejön ez a kormány, egy ilyen típusú kormány – magyarázza –, az emberek elveszítik szabadságukat, megpróbálnak mindenkit egyenlővé tenni. Ez akkor történik, amikor van egy szuperhatalom, amely kulturális, gazdasági és társadalmi magatartásformákat kényszerít más országokra. A demokrácia meggyengüléséről van szó, igen, egyrészt a populizmus veszélye miatt – amely nem azonos a popularizmussal, mely jó –, másrészt a nemzetközi hatalmakkal való összefonódás veszélye miatt: gazdasági, kulturális és további összefonódások. Nem tudom, [válaszoltam-e a kérdésére], ez jut eszembe, nem vagyok politológus, csak a saját véleményemet mondtam el.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! A harmadik kérdés Manuel Schwartztól érkezik, aki a DPA (Deutsche Presse-Agentur) német hírügynökséget képviseli.

Manuel Schwartz, Deutsche Presse-Agentur:

– Szentatya, mindenekelőtt köszönjük, hogy Önnel tarthattunk ezen a fontos úton. A migráció nemcsak a Földközi-tenger térségében, hanem Európa más részein is központi téma, különösen Kelet-Európában, ahol manapság sok a szögesdrót, ahogyan Ön nevezte, és itt van a fehérorosz válság is. Mit vár e térség országaitól, például Lengyelországtól, de Oroszországtól is, és mit vár Európa más fontos országaitól, például Németországtól, ahol az Angela Merkel-éra után most új kormány lesz?

Ferenc pápa:

– Azokról az emberekről, akik akadályozzák a migrációt vagy lezárják a határokat – most divatos falakat emelni, szögesdrótot kihúzni, még harmonikaszerű borotvás drótot is (spirálba rakott szögesdrót), a spanyolok tudják, mit jelent ez: ilyet szokás alkalmazni, hogy megakadályozzák a bejutást – az első dolog, amit mondanék, ha egy kormányfő előttem állna: „Gondolj arra az időre, amikor te voltál migráns, és nem engedtek be, amikor te akartál elmenekülni a földedről, most pedig te emelsz falakat!” Ez jót tesz, mert aki falakat emel, az elveszíti a történelem, a saját történelme iránti érzékét, azon időszakét, amikor egy másik ország rabszolgája volt. Nem mindenkinek van ilyen tapasztalata, de a falakat emelők legalább nagy részének van ilyen tapasztalata: az, hogy rabszolgák voltak. Ön mondhatja nekem: „De a kormányoknak kötelességük kormányozni, és ha jön egy ilyen migrációs hullám, akkor nem tudnak kormányozni!” Ezt mondanám: minden kormánynak világosan ki kell mondania: „Én ennyit tudok befogadni”, mert a kormányok tudják, mennyit tudnak befogadni: ez az ő joguk, ez igaz.

A migránsokat be kell fogadni, de kísérni, támogatni és integrálni is kell őket. Ha egy kormány nem képes erre, akkor párbeszédet kell kezdeményeznie másokkal, hogy mások gondoskodjanak róluk, minden [egyes ország].

Ezért is fontos az Európai Unió, mert az Európai Unió képes összhangot teremteni az összes kormány között a migránsok elosztásában. De gondoljunk csak Ciprusra, gondoljunk Görögországra, gondoljunk Lampedusára, gondoljunk Szicíliára: jönnek a migránsok, és nincs összhang az Európai Unió összes országa között, hogy ezeket ide, azokat oda, amazokat amoda küldjék… Nincs általános összhang.

Aztán az utolsó szó, amelyet mondtam, az volt, hogy integrálni kell, ugye? Befogadni, kísérni, támogatni és integrálni kell őket. Integrálni, miért? Mert ha nem integráljuk a bevándorlót, akkor ez a bevándorló gettóállampolgár lesz. A példa – nem tudom, mondtam-e már korábban repülőúton –, mely számomra a legmegdöbbentőbb, az a zaventemi tragédia: a fiúk, akik a reptéri mészárlást elkövették, belgák voltak, de gettósított, nem integrált migránsok gyermekei.

Ha nem integrálsz egy migránst – oktatással, munkával, a migránsról való gondoskodással –, akkor azt kockáztatod, hogy egy gerillád lesz, aki ilyen dolgokat művel veled.

Nem könnyű befogadni a migránsokat, nem könnyű megoldani a migránsok problémáját; de ha nem oldjuk meg a migránsok problémáját, akkor a civilizáció hajótörését kockáztatjuk. Ma, Európában, a dolgok jelenlegi állása szerint. Nemcsak a földközi-tengeri migránsok szenvednek hajótörést, hanem a mi civilizációnk is. Ezért szükséges, hogy az európai kormányok képviselői megállapodásra jussanak. Számomra az integrálás, a befogadás és integrálás modellje – a maga idejében – Svédország volt, amely befogadta a katonai diktatúrák összes latin-amerikai bevándorlóját – chileieket, argentinokat, uruguayiakat, brazilokat –, befogadta és integrálta őket. Ma egy iskolában voltam, Athénban, körbenéztem, és azt mondtam a tolmácsnak: „Nézd, itt – egy kissé szleng kifejezést használtam – a kultúrák »gyümölcssalátája« van előttünk, jól össze vannak keveredve!” Erre ő így válaszolt: „Ez Görögország jövője.” Integrálás! Fejlődni kell az integrálásban. Ez fontos.

És akkor egy másik dráma, ezt is szeretném kiemelni: amikor a migránsok, mielőtt megérkeznek, az emberkereskedők kezébe kerülnek, akik elveszik minden pénzüket, és felviszik őket a csónakra. Amikor visszaküldik [visszautasítják] őket, ezek az emberkereskedők elviszik őket. A migránsokért felelős dikasztériumban [Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériuma – Migránsok és Menekültek Szekció] vannak filmfelvételek arról, mi történik azokon a helyeken, ahová a visszatoloncolt migránsok mennek. Ahogyan nem fogadhatjuk be és nem hagyhatjuk magukra őket, mert kísérnünk, támogatnunk és integrálnunk kell őket, úgy, ha én visszaküldök egy migránst, kísérnem kell, támogatnom kell és integrálnom kell az országában, nem hagyhatom a líbiai partokon. Ez kegyetlenség. Ha többet szeretnétek tudni erről, kérdezzétek a migrációs dikasztériumot, amely rendelkezik ezekkel a felvételekkel. És van egy film – biztosan ismeritek – az „Open Arms” [Tárt karok] nem kormányzati szervezetről is, mely egy kicsit romantikus, de megmutatja a valóságot azokról, akik vízbe fulladnak. Ez fájdalmas. A civilizációt kockáztatjuk, a civilizációt kockáztatjuk!

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! Most a francia nyelvű újságíróktól érkezik egy kérdés. Cécile Chambraud a Le Monde-tól teszi fel a következő kérdést.

Cécile Chambraud a Le Monde-tól (spanyolul):

– Szentatya, kollégáim kedvéért a kérdést spanyolul teszem fel. Csütörtökön, amikor Nicosiába érkeztünk, megtudtuk, hogy Ön elfogadta a párizsi érsek, [Michel] Aupetit lemondását. Meg tudná magyarázni, miért, és miért ilyen sietősen fogadta el?

A második kérdés: a szexuális visszaélésekkel foglalkozó független bizottság munkája révén a francia püspöki konferencia elismerte, hogy az Egyház intézményes felelősséggel tartozik az áldozatok ezreinek szenvedéseiért. Az erőszak rendszerszintű dimenziójáról is beszélnek. Mit gondol a francia püspököknek erről a nyilatkozatáról? Milyen jelentősége lehet az egyetemes Egyház számára? És az utolsó kérdés: Fogadja-e Ön ennek a független bizottságnak a tagjait?

Ferenc pápa:

– A másodikkal kezdem, aztán visszatérek az elsőre. Amikor ilyen vizsgálatokat végzünk, óvatosnak kell lennünk az értelmezésekkel, mert korszakoknak megfelelő értelmezéseket kell adnunk. Ha ilyen hosszú korszakot vizsgálunk, fennáll a veszélye annak, hogy összekeverjük az egyik korszak problémaérzékelését a másikéval, a hetven évvel ezelőttit egy másikéval. Csak ezt az elvet szerettem volna elmondani. Egy történelmi helyzetet az adott kor hermeneutikájával kell értelmezni, nem a miénkkel. Ott van például a rabszolgaság: azt mondjuk, hogy „ez embertelenség”. A száz vagy hetven évvel ezelőtti visszaélésekre azt mondjuk, hogy „ez embertelenség”. De ahogyan ezt ők megélték, az nem ugyanaz, mint ahogy ma: más hermeneutika volt. Például az Egyházban történt visszaélések esetében ott az eltussolás. Sajnos a családokban, még ma is, a családok nagy részében, az otthonokban is, próbálják a visszaéléseket eltussolni, mi azt mondjuk, hogy „nem, ez nem helyes, ki kell deríteni”.

Egy korszakot mindig a korszak hermeneutikájával és nem a miénkkel kell értelmezni.

Ez az első dolog. Például ott van a híres indianapolisi tanulmány, amely a helyes értelmezés hiánya miatt bukott el. Egyes dolgok igazak voltak, mások nem; keveredtek a korszakok. Ezen a ponton a korszakokra osztás segít.

A beszámolóról [jelentésről]: nem olvastam, a francia püspökök magyarázatait hallgattam meg. Nem, nem tudom, hogyan válaszoljak, tényleg. A francia püspökök most, ebben a hónapban jönnek majd, és megkérem őket, hogy fejtsék ki nekem a dolgot.

És az első kérdés az Aupetit-üggyel kapcsolatban. Felteszem a kérdést: mit tett Aupetit, ami olyan súlyos volt, hogy le kellett mondania? Mit csinált? Válaszoljon valaki!

Cécile Chambraud:

– Nem tudom. Nem tudom.

Ferenc pápa:

– Ha nem ismerjük a vádat, akkor nem ítélkezhetünk felette. Mi volt a vád? Ki tudja? [Senki sem válaszol.] Ez nem szép!

Cécile Chambraud:

– Az [egyházmegye] kormányzásával kapcsolatos probléma vagy valami más, nem tudjuk.

Ferenc pápa:

– Mielőtt válaszolnék, azt mondom: járjatok utána! Nyomozzatok! Mert fennáll a veszélye annak, hogy azt mondjuk: „Elítélték.” De ki ítélte el őt? „A közvélemény, a fecsegés…” De mit csinált? „Nem tudjuk. Valamit…” Ha tudjátok, miért, mondjátok meg! Különben, nem tudok válaszolni.

Nem fogjátok tudni, miért. Mert elkövetett egy hibát, volt egy botlása a hatodik parancsolat ellen, de nem a teljes bűn, hanem apró simogatások és masszírozások, amit tett: ez a vád ellene. Ez bűn, de nem tartozik a legsúlyosabb bűnök közé, mert nem a test bűnei a legsúlyosabbak. A legsúlyosabb bűnök a leginkább „angyaliak”: a büszkeség, a gyűlölet… ezek súlyosabbak! Tehát Aupetit bűnös, ahogyan én is. Nem tudom, Ön úgy érzi-e, hogy Ön is bűnös, de talán… ahogyan Péter is, a püspök, akire Krisztus az Egyházat alapította. Hogyan lehet, hogy az akkori közösség elfogadott egy bűnös püspököt? És ennek a Péternek olyan rendkívül „angyali” bűnei voltak, mint Krisztus megtagadása, nemde? De az egy normális egyház volt, megszokta, hogy mindig bűnösnek érzi magát, mindenki: alázatos egyház volt.

Láthatjuk, hogy a mi Egyházunk nem szokott hozzá, hogy bűnös püspöke legyen, és megjátszuk magunkat, amikor azt mondjuk, hogy „az én püspököm az egy szent!” Nem, ez mesemesemátka! Mindannyian bűnösök vagyunk!

De amikor az emberek elkezdenek pletykálni, és csak megy a fecsegés, a locsogás, a karattyolás, az elveszi az ember jó hírnevét, és akkor az illető már nem fog tudni kormányozni, mert elvesztette a jó hírnevét. Nem a bűne miatt – ami bűn, mint Péteré, mint az enyém, mint a tiéd: bűn –, hanem a történtek továbbadásáért felelős emberek fecsegése miatt. Az az ember, akinek a jó hírnevét ily módon, nyilvánosan elvették, nem tud kormányozni. És ez igazságtalanság! Ezért elfogadtam Aupetit lemondását, nem az igazság, hanem a képmutatás oltárán. Ezt szerettem volna elmondani. Köszönöm!

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! Talán van még néhány percünk egy utolsó kérdésre. A Tass munkatása, Vera Scserbakova kérdez.

Ferenc pápa:

– Á, derék! Alekszej Bulgakov „utóda”…, derék ember volt…

Vera Shcherbakova:

– Igen, és nagyon hiányzik, nagyon hiányzik, ezt mindig elmondom. Nagyon köszönöm, Szentatya, az Ön hozzáállását Bulgakovunkhoz, aki Oroszországnak és a mi ügynökségünknek is öröksége. A következőket szeretném kérdezni: Ön ezen a látogatáson találkozott az ortodox egyházak vezetőivel, és szép szavakat mondott a közösségről és az újraegyesítésről. Mikor lesz a következő találkozója Kirill pátriárkával? Milyen közös projektjeik vannak az orosz egyházzal? És esetleg milyen nehézségeket lát Ön a közeledésnek ezen az útján? Köszönöm!

Ferenc pápa:

– Köszönöm! Jó kérdés! Nem is olyan sokára találkozni fogok Kirill pátriárkával. Azt hiszem, jövő héten Hilárion keres fel, hogy megbeszéljünk egy lehetséges találkozót, mert a pátriárkának el kell utaznia – nem tudom, hová megy… Finnországba megy, de nem vagyok benne biztos. Én mindig készen állok, arra is kész vagyok, hogy Moszkvába menjek: hogy elbeszélgessek egy testvéremmel, nem szükségesek protokollok. A testvér az testvér, minden protokoll előtt. Én és az én ortodox testvérem – akár Kirillnek hívják, akár Krizosztomosznak, akár Hieronimosznak, ő testvér – testvérek vagyunk, és egymás szemébe mondjuk a dolgokat.

Nem kerülgetjük a forró kását, nem, hanem egymás szemébe mondjuk dolgokat. De mint testvérek.

Jó veszekedni látni a testvéreket: gyönyörű dolog, mert ugyanahhoz az Anyához, az Anyaszentegyházhoz tartoznak, de egy kicsit megosztottak, egyesek az örökségük miatt, mások a történelem miatt, amely megosztotta őket… De együtt kell mennünk, és meg kell próbálnunk egységben és az egységért dolgozni és járni. Hálás vagyok Hieronimosznak, Khriszosztomosznak, minden pátriárkának, akikben megvan az együttjárásnak ez a vágya. Egység… A nagy ortodox teológus Zizioulas, éppen eszkatológiával foglalkozott, és viccelődve egyszer csak azt mondta, hogy az egységet majd az eszkatonban [a végső időkben] fogjuk meg találni, egység majd ott lesz. De ez csak egy szófordulat. Ez nem azt jelenti, hogy nyugodtan üldögéljünk és várjuk, amíg a teológusok egyeségre jutnak, nem! Ez egy kifejezés, egy mondás, állítólag Athénagorasz ezt mondta VI. Pálnak: „Tegyük az összes teológust egy szigetre, mi pedig menjünk együtt máshová.” Ez csak vicc. A teológusok folytassák csak vizsgálódásaikat, mert ez jót tesz nekünk, segít megérteni a dolgokat és egységre találni. De addig is menjünk együtt tovább. „Hogyan?” Igen, azáltal, hogy együtt imádkozunk, együtt jótékonykodunk. Például Svédországra gondolok, ahol a lutheránus-katolikus Karitász együtt működik. Együtt dolgozni, nem? Együtt dolgozunk és együtt imádkozunk: ezt tudjuk tenni mi. A többit hagyjuk a teológusokra, mi nem értjük az ő mesterségüket. De tegyük meg ezt: az egység ma kezdődik, ezen az úton.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! Köszönjük, hogy időt szakított kérdéseink megválaszolására is. Azt hiszem, nagyjából be is fejeztük ebédidőre.

Ferenc pápa:

– Köszönjük szépen, és jó étvágyat az ebédhez!

Matteo Bruni:

– Valaki az újságírók közül szeretne Önnek egy másolatot adni az athéni Akropoliszról, a Parthenonról, mert igen sajnálták, hogy nem tudta saját kezével megérinteni.

Ferenc pápa:

– Igen, fennállt a veszély, hogy úgy megyek el, hogy nem látom [a Parthenont], és tegnap este azt mondtam: „Nem, látni akarom!” Elvittek oda, láttam messziről, kivilágítva: legalább láttam. Nem érintettem meg, de azt mondtam: „Köszönöm ezt kedvességet!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír