Február 6-án, vasárnap a Szentatya az Apostoli Palota ablakából imádkozta el az Úrangyalát a téren egybegyűlt hívőkkel. Az evangélium kapcsán hangsúlyozta, hogy ha befogadjuk Jézust életünkbe, akkor mi is „bőséges fogásra” lehetünk képesek. A Mária-ima után pedig több aktuális eseményről, köztük az emberkereskedelem elleni világnapról is megemlékezett.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma a Galileai-tenger partjára visz bennünket. A tömeg Jézus körül tolong, miközben néhány csalódott halász, köztük Simon Péter, egy rosszul sikerült halászat után hálóikat mossák. Jézus éppen Simon bárkájába száll; aztán arra biztatja Pétert, hogy evezzen ki a tengerre, és vesse ki újra a hálókat (vö. Lk 5,1–4). Álljunk meg Jézusnak ennél a két cselekedeténél: először beszáll a bárkába, aztán a tengerre evezésre biztat. Rosszul sikerült éjszaka volt, nem fogtak semmit, de Péter bízik, és kievez a tengerre.

Először is, Jézus beszáll Simon bárkájába. Mi végett? Hogy tanítson. Éppen azt a bárkát kéri, amely nincs tele hallal, sőt üresen tért vissza a partra, egy fáradságos és csalódást keltő éjszaka után. Ez egy gyönyörű kép számunkra is.

Életünk bárkája mindennap elhagyja otthonunk partjait, hogy kihajózzon a mindennapi tevékenységek tengerére; mindennap megpróbálunk „bőséges halat fogni”, álmokat ápolni, projekteket megvalósítani, kapcsolatainkban szeretetet megélni.

De gyakran, Péterhez hasonlóan, mi is az „üres hálók éjszakáját” éljük meg, csalódottak vagyunk, mert keményen próbálkozunk, de nem látjuk a várt eredményt: „Egész éjszaka fáradoztunk, de semmit sem fogtunk” (Lk 5,5) – mondja Simon. Hányszor előfordul, hogy minket is a vereség érzése tölt el, szívünkbe csalódás és keserűség költözik! Két nagyon veszélyes lélekrágcsáló.

Mit tesz akkor az Úr? Úgy dönt, hogy épp a mi bárkánkba száll. Onnan akarja hirdetni az evangéliumot.

Épp az az üres bárka, tehetetlenségünk szimbóluma, válik Jézus „katedrájává”, szószékké, ahonnan az igét hirdeti.

És az Úr szereti ezt tenni – az Úr a meglepetések, a meglepetést okozó csodák Ura –: szeret beszállni életünk bárkájába, amikor nincs mit felajánlanunk neki; szeret belépni ürességünkbe és betölteni azt jelenlétével; szereti felhasználni szegénységünket, hogy hirdesse gazdagságát, felhasználni nyomorúságunkat, hogy hirdesse irgalmasságát. Ne feledjük: Isten nem akar tengerjáró hajót, neki elég egy szegényes, „rozoga” bárka is, ha befogadjuk őt. Ez a fontos: befogadni őt; nem számít, milyen bárkába, csak fogadjuk be! De – kérdezem – engedjük-e, hogy beszálljon életünk bárkájába? Rendelkezésére bocsátjuk-e azt a keveset, amink van? Néha úgy érezzük, méltatlanok vagyunk hozzá, mert bűnösök vagyunk. De ez a kifogás nem tetszik az Úrnak, mert távol tartja őt tőlünk! Ő a közelség, az együttérzés, a gyengédség Istene, és nem tökéletességre törekvést keres: befogadást keres! Neked is azt mondja: „Hadd szálljak be életed bárkájába!” – „De, Uram, nézd…” – „Hadd szálljak be úgy, amilyen vagy!” Gondoljunk csak bele!

Az Úr így adja vissza Péter bizalmát. Beszállt a bárkájába; és miután prédikált, azt mondja neki: „Evezz ki a mélyre!” (Lk 5,4). Az idő nem volt alkalmas a halászatra, fényes nappal volt, de Péter bízik Jézusban. Nem a halászok stratégiáját követi, melyet jól ismert, hanem Jézus újdonságára bízza magát. A csodálkozás késztette, hogy megtegye, amit Jézus mondott neki. Ugyanez a helyzet velünk is: ha befogadjuk az Urat a bárkánkba, akkor ki tudunk hajózni a tengerre. Jézussal félelem nélkül hajózunk az élet tengerén, nem engedjük, hogy csalódás töltsön el bennünket, amikor nem fogunk semmit, és nem engedünk a „már semmit sem tehetünk” kísértésének. Mindig, személyes életünkben éppúgy, mint az Egyház és a társadalom életében, mindig van valami szép és bátor dolog, amit meg lehet tenni – mindig! Mindig újrakezdhetünk, az Úr mindig hív, hogy álljunk be újra a játékba, mert ő új lehetőségeket nyit előttünk. Fogadjuk el hát a meghívást: űzzük el a pesszimizmust és a bizalmatlanságot, és hajózzunk ki a tengerre Jézussal! Üres kis bárkánk is csodálatos fogás tanúja lesz!

Kérjük Máriát, aki páratlan módon fogadta be az Urat az élet bárkájába: bátorítson bennünket és járjon közben értünk!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Ma ünnepeljük a női nemi szervek megcsonkítása elleni nemzetközi napot. Évente mintegy hárommillió lány szenvedi el ezt a beavatkozást, gyakran az egészségükre nagyon veszélyes körülmények között. Ez a gyakorlat, mely sajnos a világ számos részén elterjedt, sérti a nők méltóságát és súlyosan vét testi épségük ellen.

Kedden, Bakhita Szent Jozefina liturgikus emléknapján lesz az emberkereskedelem elleni világnap. Ezt a mély sebet a gazdasági érdekek szégyenteljes, az emberi személy minden tisztelete nélküli követése okozza. Nagyon sok lány van – látjuk őket az utcán –, akik nem szabadok, az emberkereskedők rabszolgái, akik munkára küldik őket, és ha nem hozzák a pénzt, megverik őket. Ez történik ma a városainkban! Gondoljuk végig!

Az emberiség e borzalmas bajai láttán fájdalmamnak adok hangot, és arra kérek minden felelős vezetőt, hogy határozottan lépjen fel a kizsákmányolás és különösen a nőket és lányokat sújtó megalázó gyakorlatok megakadályozása érdekében.

Olaszországban ma tartjuk az élet napját is, melynek témája: „Óvjunk minden életet!” Ez a felhívás mindenkire érvényes, különösen a legkiszolgáltatottabb emberekre: az idősekre, a betegekre, és azokra a gyermekekre is, akik nem születhetnek meg. Csatlakozom az olasz püspökökhöz az élet kultúrájának előmozdításában, amely válasz a leselejtezés logikájára és a demográfiai csökkenésre. Minden életet óvni kell, mindig!

Hozzászoktunk, hogy a médiában annyi rossz dolgot látunk és olvasunk, rossz híreket, baleseteket, gyilkosságokat… annyi mindent. Ma azonban két szép dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik, Marokkóban: ahogy az emberek összefogtak, hogy megmentsék Rayant. Az egész falu ott volt, dolgoztak a gyermek megmentésén! Mindent beleadtak. Sajnos nem sikerült. De ez a példa – ma olvastam a Messaggeróban – ezek a fényképek az emberekről, akik a gyermek mentését követték… Köszönjük ezeknek az embereknek ezt a tanúságtételt!

És a másik eset, amely itt Olaszországban történt, Monferratóban, és nem fog megjelenni az újságokban: John, egy huszonöt éves ghánai fiatalember, migráns, aki mindent elszenvedett, amit a sok migráns elszenved, hogy ide eljusson, és végül Monferratóban telepedett le. Egy borászatban kezdett dolgozni, hogy megteremtse a jövőjét. Aztán súlyos rákbeteg lett, a végét járja. Amikor megmondták neki az igazat, és megkérdezték, van-e valami kívánsága, [azt válaszolta]: „Szeretnék hazamenni, hogy megölelhessem apámat, mielőtt meghalok.” Haldoklott, de az apjára gondolt. És abban a monferratói faluban azonnal gyűjtést rendeztek, és morfiummal beinjekciózva, egy társával együtt repülőre ültették, és útjára bocsátották, hogy édesapja karjaiban halhasson meg. Ez azt mutatja, hogy ma, a sok rossz hír mellett vannak szép dolgok is, vannak „szomszédos szentek” közöttünk! Köszönjük ezt a két tanúságtételt, amelyek jót tesznek nekünk.

Köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és zarándokok! Külön is köszöntöm azokat, akik Németországból, Lengyelországból és a spanyolországi Valenciából érkeztek; továbbá a madridi egyetemi hallgatókat – hangosak ezek a spanyolok! – és a római Assisi Szent Ferenc-plébánia híveit. Külön üdvözlöm a Talitha Kum csoport szerzetesnőit, akik az emberkereskedelem ellen dolgoznak. Köszönöm! Köszönöm, amit tesztek, köszönöm a bátorságotokat! Köszönöm! Bátorítalak benneteket munkátokban, és áldásomat adom Bakhita Szent Jozefina szobrára.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír