Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.

Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.

*

Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.

„Ez az én testem, mely értetek adatik…”

S hasonlóképp a vacsora végén:

„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”

Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.

*

Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.

Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senki földjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.

Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.

*

Ezt a szót: „édes”, talán csak egyszer használja Jézus. „Mert az én igám édes” – mondja a hozzá láncoló kötelékről. Mégis: „édeseim”, ez a megszólítás örökösen ott fújdogál minden övéihez intézett szavában. S ez nyilván azért van, mert ő maga volt „édes”.

Ez az ő legjellemzőbb jelzője. Míg másnál zavarna, nála ez az édesség mélységes komolyságot jelent, és erőt. Az önzetlen Jegyes terhét és igáját.

Mikor hát Júdás megcsókolja arcát az elfogatásra kivonuló katonák előtt, azzal, hogy megcsókolja őt, épp ezt az édességet árulja el benne. Mert ezt az édességet nem is lehet mással foglyul ejteni. Júdás árulása külsőre, formailag a legodaadóbb azonosulás, mint minden igazi árulás.

Ez a világtörténelmi csók nemcsak Júdásra jellemző, hanem a szeretet Istenére is. „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” – De ugyan mi mással tehette volna!

*

Az Utolsó vacsorán már egybeesik a háromféle idő. A próféciák ideje, az oltáriszentség ideje, s Jézus kínszenvedésének órája. De ez a háromféle idő máig álló boltozatot alkot egymásba futó pilléreivel. Jézus elfogatásával azonban a nagy dráma tartóoszlopai egymásba omlanak. A sötétség órája ez, a zűrzavaré. Jézus és Pilátus, a tanítványok és a poroszlók, Mária és a főpapok alakja mintha egyetlen gubancba kuszálódna össze; valamiféle drámai tisztázatlanságba, melyből nincs többé kifejlet. A dráma elkásásodik, s Jézus ide-oda hurcoltatása a legcsüggesztőbb mintát rajzolja ki a történet szövetén: a huzavonák keresztöltéseit.

Lincselés ez már, nem dráma! A nagy dráma lincselésbe átcsapó materializációja.

S mégis… megdöbbentő, hogy továbbra is minden és mindenki mennyire a helyén marad. Nemcsak Jézus, hanem minden egyes szereplő, minden egyes szó, minden egyes gesztus. Valóban Isten Fia volt – vallja majd végezetül a százados. S e vallomáshoz hozzáfűzik majd a századok: „Valóban Isten és ember drámája volt, ami itt véget ért.”

*

Tudjuk, Pilátus megostoroztatta Jézust, s kiállíttatta a nép elé, hogy könyörületre bírja őket.

Felületes és rossz pszichológus volt ez a Pilátus. Tudnia kellett volna, hogy akit tönkretettünk, azt meg is tagadjuk, arról nem merünk tudni többé. De még ez a tétova ember is egyetlen gesztusával és egyetlen mondatával fokozhatatlan erejű kifejezője a dráma ráeső pillanatának. A gesztusa: megmosta kezeit. A szava: Ecce homo. Íme, az ember. – És Jézusra mutat.

De melyik ember lenne hajlandó e kiállított roncsban elfogadni önmagát? Ezt már csak letagadni szabad, és sietve eltüntetni.

És mégis: talán senki nem halászott annyi lelket Jézus számára, mint Pilátus e tévedésével. Az elmagányosodás e vigasztalan jelenete, a vérző Jézusnak e közszemlére kitett ácsorgása, ez lesz majd legbensőségesebb hódítása is. Nem itt és nem most. Majd az egyes emberben, később, tökéletes magányban és fokozhatatlan intimitásban.

Mert ki az közülünk, aki ne érezte volna legalább egyszer, hogy „tönkretették”, elárulták, hogy valaki nem akar, vagy talán már nem is mer tudni róla?

Tapasztalatból tudom: az ilyen szívért Jézus föltétel nélkül, azt kell mondanom, automatikusan hajol le, s legtöbbször anélkül, hogy sietségében megnevezné magát.

*

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!”

Még Pilátus tornácától is hosszú az út idáig, még a „kereszt botrányától” is e „botrányos mondatig”.

Jézusnak mégis ezt a mondatát szeretem a legjobban, mintha e mondatával egyenesen az én hitemre számított volna. Pedig „botrányos mondat”, mellyel – mintha minden eddigi szavát hiteltelenítené. Hol esik itt már szó arról, hogy „boldogok, akik sírnak” – S mégis: az egész nagy dráma épp hiteles nem lenne nélküle. Ez az egy mondat mégis hiányzott. Ezzel az egy mondattal jegyezte el magát végképp velünk. Ezzel az egy mondatával vonz bennünket örökre magához.

Igen, mielőtt engesztelő áldozatát elfogadta volna, utoljára még mintha az Atya is levette volna róla tekintetét. S azóta ez a velünk örökre egybefonódott, csodálatos és édes Isten soha többé nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje.

Egy lett közülünk mindörökre.

*

Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb. Ha valaki olvasgatta a Bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint „a maga idejében”.

Jézus valóban föltámadott.