Assisi Szent Ferenc leendő utódjának, Illés testvérnek azt írja, hogy „Jézus Krisztus, a mi Urunk, amikor Péternek akarta adni az ő Egyházát, mielőtt ráhagyta volna bárányait, szeretete felől vizsgáztatta őt”. Ezek szerint akire az egyházban a vezetés van bízva, annak ezen az alkalmassági vizsgán kell átesnie.
Hogy is történt ez a vizsgáztatás? Erről Szent János evangéliuma szól a 21. fejezetben. Az történt, hogy Péter és társai egész éjszaka halásztak, sikertelenül. Az áramlat könnyedén himbálta üres hálóikat a bárka oldalán. Hajnaltájt egy férfit láttak a parton, aki kérdezősködött tőlük a halászszerencséjük felől. Aztán azt tanácsolta nekik, hogy „vessék ki a hálót a bárka jobb oldalán”. Ki látott már ilyet? Nem balkezesek, hogy balkézzel jobb felé vessék ki a hálót? De hát, nincs veszteni valójuk. Betevő falat semmi. Megtették. És valami olyasmi történt, mint a Jézussal való találkozásuk elején a Genezáret taván. Akkor is egy egész éjszaka sikertelenül küszködtek. Jézus a tűző déli órában, a halászatra teljesen alkalmatlan időben azt kérte tőlük, hogy vessék ki a hálóikat. Megtették, de csak azért, mert ő mondta: „a te szavadra”. Az eredmény, mint ezen a hajnalon: a hálók roskadoztak a halak sokaságától. Akkor Péter megrendült e csoda láttán, s a Mester lábaihoz vetette magát bűnvallón: „menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”. S a Mester nemhogy elment, hanem közelebb lépett Péterhez, s mint akit a bűnvallomás alkalmassá tett, különös megbízatást adott neki: „ezentúl emberhalász leszel”. Jánost, a szeretett tanítványt a mostani csodálatos halfogás erre emlékeztette, s ez látóvá tette, felismerte: „az Úr az”. Innentől felgyorsultak az események. Péter nem bírta kivárni a bárka cammogását, be a tengerbe, hogy mielőbb Jézussal lehessen. S aztán újra a vízen át a bárkához, hogy Jézus szavára a partra vonszolja a teli hálókat.
Kisvártatva már Jézus vendégei. A parázsló tűz köré hívja őket, együtt a család, kínálja őket hallal, kenyérrel, s mindezekben önmagával. S ezután egyedül Péterhez fordul, s kezdetét veszi a vizsgáztatása. Elhangzik a háromszori kérdés: „Szeretsz engem?” Ez a feltétele annak, hogy Jézus szeressen általam. De ehhez én kellek, személyesen, nem valami „jézusi hivatal”. Ezért a névre szóló megszólítás mindháromszor: „Simon, János fia”. És nem szerénytelenség itt behelyettesítenem a magam nevét: Zatykó János, László testvér, „szeretsz te engem?”.
S az első kérdésben az a kitétel, hogy „Jobban szeretsz ezeknél?” – ugyanarra utal, mint a háromszori kérdezés. Miért kell Péternek jobban szeretnie a jelenlévőknél? Mert különb náluknál? Ellenkezőleg. Jézus szól arról, hogy akinek több adósságot engedtek el, akinek többet bocsátottak meg, aki többet kapott, az szeret jobban (Lk 7,36–50). S Péter érti, hogy ez ő: „elszomorodott”. De épp e szomorúságában éli át az örömét, azt, hogy ő kapott többet irgalomból, megbocsátásból. Ezt érti, ez a vizsga rendben van: megértésből jeles. És megélésből? Ha szeretsz, éltesd szereteteddel, „legeltesd bárányaimat” azzal a több odafigyeléssel, megértéssel, irgalommal, megbocsátással, amit te is kaptál! Ebből a záróvizsga még hátravan.