November 13-án, a szegények világnapján a Szentatya ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Beszédében a keresztény embernek a szenvedést hozó eseményekkel kapcsolatos magatartására hívta fel a figyelmet: az Úrban bizakodva, és a rosszba bele nem törődve kell egy testvériesebb világot építenünk.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Míg egyesek a templom külső szépségéről beszélnek, és csodálják köveit, addig Jézus az emberi történelem szenvedést hozó, drámai eseményeire hívja fel a figyelmet. Míg ugyanis

az emberi kéz által épített templomnak vége lesz, ahogyan minden dolog e világon elmúlik, fontos, hogy képesek legyünk felismerni a kort, amelyben élünk, hogy a történelem felforgató eseményei közepette is az evangélium tanítványai maradhassunk.

És hogy megmutassa nekünk, hogyan kell felismerni, milyen korban élünk, az Úr két figyelmeztetést ad nekünk: ne hagyjátok magatokat megtéveszteni, és tegyetek tanúságot.

Az első dolog, amit Jézus a hallgatóinak mond, akiket az foglalkoztat, hogy „mikor” és „hogyan” fognak bekövetkezni azok a félelmetes események, amelyekről beszél, a következő: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: »Én vagyok.« És: »Elérkezett az idő.« Ne kövessétek őket” (Lk 21,8). És hozzáteszi: „Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek” (Lk 21,9). Ma is hasznunkra válik ez a figyelmeztetés. Milyen megtévesztéstől akar Jézus óvni bennünket? Attól a kísértéstől, hogy a legdrámaibb eseményeket babonás vagy katasztrófát jósló módon értelmezzük, mintha a világ vége felé közelednénk, és már nem érné meg, hogy bármi jót tegyünk.

Ha így gondolkodunk, akkor hagyjuk, hogy a félelem vezessen bennünket, és talán beteges kíváncsisággal jósnők meséiben vagy horoszkópokban keressünk válaszokat, melyek sosem hiányoznak – ma oly sok keresztény megy jósokhoz és keres horoszkópokat, mintha azok Isten hangja lennének –; vagy pedig az utolsó órát hirdető valamelyik „messiás” fantáziadús elméleteire hagyatkozunk, melyek mindig borúlátók, és összeesküvésekre utalnak – az összeesküvés-elméletek pszichésen ártalmasak! Ezekben nincs jelen az Úr Lelke: sem a „guruk” keresésében, sem az összeesküvés-elméletekben nincs ott az Úr. Jézus figyelmeztet bennünket: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket”, vagyis ne hagyjátok magatokat a hiszékeny kíváncsiságtól elvakítani,

ne félelemtől mozgatva nézzetek szembe az eseményekkel, hanem tanuljátok meg a hit szemével értelmezni az eseményeket, biztosra véve, hogy ha közel vagytok Istenhez, akkor „egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről” (Lk 21,18).

Ha az emberi történelem tele is van drámai eseményekkel, fájdalmas helyzetekkel, háborúkkal, forradalmakkal és szerencsétlenségekkel, az is igaz – mondja Jézus –, hogy mindez nem a vég (vö. Lk 21,9); ez nem ok arra, hogy hagyjuk, hogy a félelem megbénítson bennünket, vagy engedjünk azok borúlátásának, akik azt gondolják, hogy minden elveszett, és hogy nincs értelme jóra törekedni az életben. Az Úr tanítványa nem engedi, hogy elernyessze a feladás, a legnehezebb helyzetekben sem enged a csüggedésnek, mert az ő Istene a feltámadás és a remény Istene, aki mindig felemel: vele mindig felemelhetjük tekintetünket, újrakezdhetünk, újra útnak indulhatunk. A keresztény ember tehát, aki megpróbáltatással szembesül – bármilyen megpróbáltatással, legyen az kulturális, történelmi vagy személyes –, azt kérdezi: „Mit mond nekünk az Úr a mostani válságon keresztül?” Én is felteszem ma ezt a kérdést: mit mond nekünk az Úr ezzel a harmadik világháborúval? Mit mond nekünk az Úr? És miközben rossz események történnek, melyek szegénységet és szenvedést hoznak, a keresztény azt kérdezi magától: „Konkrétan milyen jót tudok tenni?”

Ne menekülj el, hanem tedd fel a kérdést magadnak: mit mond nekem az Úr, milyen jót tehetek?

Nem véletlen, hogy Jézus második felszólítása – a „vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket” után – pozitív értelemben hangzik el. Azt mondja: „Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13). Alkalom a tanúságtételre. Szeretném hangsúlyozni ezt a gyönyörű szót: alkalom. Azt jelenti, hogy alkalmunk adódik valami jót tenni a konkrét életkörülmények között, akkor is, ha azok nem ideálisak. Ez egy szép és tipikusan keresztény művészet: ne maradjunk áldozatai annak, ami történik! A keresztény nem áldozat – ha valaki felveszi áldozatszerepet, az rossz, árt nekünk –, hanem ragadjuk meg az alkalmat, amely ott rejtőzik mindenben, ami velünk történik, a lehetséges jó, az a kevés jó, amit meg lehet tenni! És a negatív helyzetekből is építkezzünk!

Minden válság kedvező lehetőség, lehetőséget kínál a növekedésre. Mert minden válság nyitott Isten jelenlétére, az emberség jelenlétére.

De mit tesz velünk a rossz szellem? Azt akarja, hogy a válságból konfliktus legyen, a konfliktus pedig mindig zárt, nincs horizontja, nem vezet belőle kiút. Nem. Emberi személyként, keresztényként éljük meg a válságot, ne alakítsuk konfliktussá, mert minden válság kedvező lehetőség, lehetőséget kínál a növekedésre. Erre akkor döbbenünk rá, ha végignézzük személyes történetünket: az életben a legfontosabb lépéseket előre gyakran éppen válságban, próbatételek között, a kontrollvesztés és elbizonytalanodás helyzeteiben tesszük meg.

És így értjük meg azt a felhívást, amelyet Jézus ma közvetlenül nekem, neked, mindannyiunkhoz intéz: miközben nyugtalanító eseményeket láttok magatok körül, miközben háborúk és konfliktusok dúlnak, miközben földrengések, éhínségek és szerencsétlenségek történnek, te mit teszel, én mit teszek?

Eltereled a figyelmedet, hogy ne is gondolj rá? Elmerülsz a szórakozásban, hogy ne érintsen téged? A világiasság útját választod, nem veszed szívedre ezeket a drámai helyzeteket, nem is foglalkozol velük? Elfordulsz, hogy ne is lásd? Megadóan és beletörődve alkalmazkodsz ahhoz, ami történik? Vagy ezek a helyzetek alkalmakká válnak arra, hogy tanúságot tégy az evangéliumról? Ma mindannyiunknak fel kell tennünk magunknak a kérdést a sok csapás, e kegyetlen harmadik világháború, sok gyermeknek, sok embernek az éhezése láttán: elpazarolhatom-e, elpazarlom-e a pénzt, elpazarlom-e az életemet, elpazarlom-e életem értelmét ahelyett, hogy bátran előremennék?

Testvéreim, a szegények mai világnapján Jézus szava erős figyelmeztetés, hogy felhagyjunk azzal a belső süketséggel, amely mindannyiunkban megvan, és amely megakadályozza, hogy meghalljuk a leggyengébbek fájdalmának elfojtott kiáltását. Ma is sérült társadalmakban élünk, és ahogyan az evangélium mondta, erőszak – gondoljunk csak az ukrán népet érő kegyetlenségekre –, igazságtalanság és üldözés szemtanúi vagyunk; emellett szembe kell néznünk az éghajlatváltozás és a világjárvány okozta válsággal is, ez utóbbi pedig nemcsak testi, hanem lelki, gazdasági és társadalmi bajokat is hagyott maga után. Testvéreim, ma is azt látjuk, hogy népek népek ellen támadnak, és fájó szívvel nézzük, ahogy a konfliktusok hirtelen kiszélesednek, ahogy a háborúk tömérdek ártatlan ember halálát okozzák, és ahogy a gyűlölet mérge megsokszorozódik. Ma is – sokkal nagyobb mértékben, mint korábban – oly sok testvérünk, aki megpróbáltatásokat szenvedett és reményét veszítette – elvándorol, reményt keresve, és oly sok ember él létbizonytalanságban a munkahely hiánya vagy az igazságtalan és méltatlan munkakörülmények miatt. És ma is, testvéreim, nővéreim, a szegényeket sújtja minden válság a legsúlyosabban. De ha szívünk tompa és közömbös, nem halljuk meg fájdalmuk panaszos kiáltását, nem sírunk velük és értük, nem vesszük észre, mennyi magány és szorongás van jelen városaink elfeledett zugaiban is. El kell mennünk városaink zugaiba, ezekbe a rejtett, sötét szögletekbe: ott annyi nyomorúságot, fájdalmat és eldobott szegénységet láthatunk.

Tegyük magunkévá az evangélium erős és világos felhívását: ne engedjük, hogy félrevezessenek. Ne hallgassunk a vészprófétákra; ne hagyjuk magunkat megbabonázni a populizmus szirénjeitől, mely túl könnyű és elhamarkodott megoldásokat javasolva saját céljaik érdekében használják fel az emberek szükségleteit. Ne kövessük a hamis „messiásokat”, akik a profit nevében recepteket hirdetnek, amelyek csak kevesek gazdagságának növelésére hasznosak, a szegényeket pedig marginalizálódásra ítélik. Ezzel szemben, tegyünk tanúságot:

gyújtsuk meg a remény fényeit a sötétség közepén; a drámai helyzetekben ragadjuk meg a lehetőséget, hogy tanúságot tegyünk az öröm evangéliumáról, és hogy egy testvéri világot építsünk, legalább egy kicsit testvéribbet;

bátran kötelezzük el magunkat az igazságosság, a törvényesség és a béke mellett, mindig a leggyengébbek pártját fogva. Ne meneküljünk el, hogy megvédjük magunkat a történelemtől, hanem harcoljunk azért, hogy ez a történelem, amelyben élünk, más arcot kapjon!

És honnan merítsünk erőt mindehhez? Az Úrból. Az Istenbe vetett bizalomból, aki Atyánk, aki őrködik felettünk. Ha megnyitjuk előtte szívünket, ő növeli bennünk a képességet a szeretetre. Ez a követendő út: növekedni a szeretetben. Jézus ugyanis, miután az erőszak és a rettegés helyzeteiről beszél, azzal zárja, hogy „egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről” (Lk 21,18). De mit jelent ez? Azt, hogy ő velünk van, ő a mi őrzőnk, ő velünk jár. Megvan-e bennem ez a hit? Megvan-e benned ez a hit: hogy az Úr veled jár? Ezt kell mindig ismételgetnünk magunkban, különösen a legfájdalmasabb pillanatokban: Isten Atya, és ő mellettem van, ismer és szeret engem, ő vigyáz rám, nem alszik el, ő gondomat viseli, és vele egyetlen hajszál sem vész el a fejemről. És én hogyan válaszolok erre? Látva rászoruló testvéreimet, látva ezt a leselejtező kultúrát, mely elveti a szegényeket, kidobja a kevesebb lehetőséggel rendelkező embereket, az öregeket, a meg nem születetteket… Látva mindezt, mit érzek, mit kell most keresztényként tennem?

Megtapasztalva, hogy az Úr szeret bennünket, döntsünk úgy, hogy szeretni fogjuk az ő legelhagyatottabb gyermekeit. Az Úr bennük van. Van egy régi hagyomány, itt, Olaszország kis falvaiban is, manapság is tartják még néhányan: a karácsonyi vacsoránál hagynak egy üres helyet az Úrnak, aki biztosan bekopogtat majd egy szegény, rászoruló ember alakjában. És a te szívedben van-e mindig szabad hely ezeknek az embereknek? Az én szívemben van-e üres hely ezeknek az embereknek? Vagy teljesen lefoglalnak bennünket a barátok, a társadalmi események, a kötelezettségek? Sosincs szabad helyünk ezeknek az embereknek?

Vegyük gondjainkba a szegényeket, akikben Krisztus van jelen, aki értünk szegénnyé lett (vö. 2Kor 8,9). Ő a szegényekkel azonosítja magát. Érezzük megszólítva magunkat, érezzük feladatunknak, hogy egyetlen hajszál se vesszen el a fejükről.

Nem tehetünk úgy, mint azok, akikről az evangélium beszél, hogy csak csodáljuk a templom szép köveit, de nem ismerjük fel Isten igazi templomát, az embert, a férfit és a nőt, különösen a szegényt, akinek arcában, történetében, sebeiben ott van Jézus. Ezt ő mondta! Sose felejtsük el!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír