Jeremiás próféta siralmainak szövege a szent város, Jeruzsálem eleste, valamint a Templom kirablása és elpusztítása miatti bánkódást, gyászt, fájdalmat fogalmazza meg az Ószövetségben. Az énekek Kr. e. 586 tájékán keletkeztek, amelyekben az istenfélők elpanaszolják az Úrnak bajaikat.

Nyomorúságos sorsukat saját bűneik következményeként fogták fel, és így tárták Isten elé, hogy könyörüljön rajtuk. A keresztények ezekben az énekes költeményekben az első századoktól kezdve Krisztus és az egyház imáját látták megfogalmazódni. Ezért alkalmasak arra, hogy éppen a szent három nap során kifejezzék Krisztus és az egyház bánatát, fájdalmát az emberiség bukása, a bűn pusztítása miatt.

A sötétzsolozsma elnevezés arra utal, hogy a szertartást a X. századig éjszaka végezték a templomokban, valamint, arra is, hogy mire a zsolozsma véget ér, egy kivételével minden gyertyát eloltanak a gyertyatartón.

A szentélyben egy háromszögletű gyertyatartót helyeznek el, rajta 14 sárga és egy fehér gyertya ég. A zsolozsma minden egyes zsoltára és éneke után eloltanak egy-egy gyertyát, míg csak a háromszög csúcsán álló fehér marad égve. Az utolsó zsoltár végeztével az egyetlen égő gyertyát az oltár mögé viszik, és elrejtik. Ezt követően a Miserere (50.) zsoltár eléneklése után előhozzák az égő gyertyát, a gyertyatartóra helyezik, majd a diakónus látványosan félbetör egy barkaágat.

A szertartás szimbolikus jelentőségű: a kioltott gyertyák jelképezik Krisztus tanítványait, akik szenvedésekor elhagyták őt. A barkaág megtörése Krisztus szenvedéseinek megkezdésére utal. Az égve maradt gyertya Krisztus jelképe, aki meghalt a kereszten, sírba tétetett, de a halál nem uralkodott rajta, hiszen ragyogó fényben feltámadt.