Uram Jézus Krisztus,

ma némán állok a kereszt alatt.

Nincsenek nagy szavak –

csak a szívem, amely nem érti,

de érzi, hogy valami végtelen történt.

 

 

Ma elnémul az ég.

Ma megreped a templom kárpitja.

Ma az Isten Fia meghal – értünk.

 

Uram,

hogyan köszönhetném meg ezt?

Hogyan érthetném meg,

hogy Te, aki ártatlan voltál,

magadra vetted minden bűnünket?

 

Ma nem mentegetőzöm.

Nem magyarázom a hibáimat.

Csak hozom őket – mindet –

és leteszem a kereszted alá.

Mert tudom: ott a helyük.

 

Köszönöm, hogy szerettél a végsőkig.

Köszönöm, hogy nem szálltál le a keresztről,

mert ott voltam a szívedben –

még akkor is, amikor én nem voltam ott érted.

 

Uram, taníts engem csendben lenni.

Taníts virrasztani Veled,

nemcsak Nagypénteken,

hanem a hétköznapok rejtett keresztjeinél is.

 

Imádkozom ma mindazokért,

akik szenvednek, elhagyatottak, kereszthordozók.

Te ismered a fájdalmat, a szomjúságot,

a magányt és az utolsó lélegzet terhét.

 

Maradj velük. Maradj velem.

És ha el is borul az ég,

ha úgy is tűnik, hogy a halál győzött –

segíts hinni abban,

hogy már ott moccan a hajnal fénye.

 

Mert kereszt nélkül nincs feltámadás.

És Te nem maradsz a sírban.

Ámen.