Egy fiatalembernek, aki azt kérdezte egy öreg szerzetestől, hogyan születik egy boldog család, az ezt a választ adta: „Három dolog vezet a családban a boldogsághoz: a vasárnap, az ölelés és a kötelesség teljesítése.”

Nézzük meg ezt a választ közelebbről.

1. Az ima – az összeszedettség - egyetlen egy családból sem lenne szabad, hogy hiányozzék. Nem csak azért, mert „minden kegyelem”, ahogyan mondta a legnagyobb francia katolikus író, Georges Bernanos (1888-1948), és mindent Istentől kell kérnünk, neki kell megköszönnünk. Hanem azért is, mert az embernek szüksége van arra, hogy hivatását, foglalkozását, a mindennapokkal együtt járó izgalmakat és hajszát letehesse, megszakíthassa. Pihenés és lelki összeszedettség, csend és magunkbaszállás nélkül nem lehet boldogan élni.

A (keresztény) vasárnap tehát azért van, hogy az ember visszatérhessen a hétköznap elhagyott „szülői házhoz”, a közös „ünnepi lakomához” és beszélgetéshez, és ezzel magának és övéinek is örömet, boldogságot okozzon.

Vasárnaponként az intenzív párbeszéd áll az első helyen. Párbeszéd Istennel és egymással.

A vasárnap az a nap, amikor az ember „fölnéz” Istenre, „fölemeli” a fejét, hogy előre nézzen és élete irányát bemérje: Helyes irányba megyek-e vagy sem?

A vasárnap az a nap, amikor az ember szeretettel „embertársai arcába” néz, akik hétköznap a megélhetés porondján talán versenytársai, most viszont felebarátai...

Az a boldog család, ahol a gyermekek egy ilyen keresztény „családkultúrába” nőnek bele.

A nagy dán protestáns filozófust és írót, Sören Kierkegaardot (1813-1855) kérdezték meg egy alkalommal, hogy honnan kapta a hitét? Ő egy pillanatig elgondolkodott, majd így válaszolt: „Amikor kicsi voltam, apám minden este velem imádkozott. Ez az élmény az én mély hitem forrása.”

Csak abban a családban növekszik a hit és a boldogság, amelyben élik a vasárnapot.

2. A családi boldogságot az ölelés is növeli. A házasság és a család ezerarcú feladatait és gondjait csak akkor lehet maradéktalanul megoldani, ha a házastársakat mély bizalom és szeretet köti össze. Ha egymásban vakon megbízhatnak. Ha – testileg is és lelkileg is – egybeölelkeznek! Csakis ilyen kapcsolatban tapasztalják meg a gyermekek azt a védettséget, amelyre szükségük van, hogy személyiségüket kibontakoztathassák. A gyermekeknek ugyanis sok ölelésre van szükségük! Itt nem azokra az illanó és felületes hátbapaskolásokra gondolok, amelyekkel néha a haverek köszöntik egymást. Nem is azokra a fojtogató szeretetmegnyilvánulásokra, amelyekkel a szülők nem egyszer „agyonnyomják” a gyermeküket. Hanem az olyan mély – testi és lelki - ölelésekre, amelyek kapcsolatot teremtenek és védettséget közvetítenek. Szavak nélkül is. Az ilyen ölelés teremti meg a gyermekekben és fiatalokban a későbbi boldog házas- és családi élet alapjait. Az ilyen meleg ölelés segít nekik abban, hogy a problémákat akkor is meg tudják majd oldani, ha kikerülnek a családi fészekből.

Ahol ilyen mély szeretetteljes ölelés jellemzi a családot, ott tud kibontakozni a teljes és boldog ember!

3. A családi boldogságot végül a mindennapi kötelességek teljesítése is táplálja. A hivatásbeli kötelességteljesítés nem teher, mint azt manapság sokan érzik. Nem is csak pénzszerzési lehetőség. A mindennapi kötelességek teljesítése az erő. A családnak világosságot, rendet, irányt ad. Fényt, ha úgy tetszik... Sötétségben pedig tudvalevő, hogy nem lehet élni! Zavarban káoszban, rendetlenségben szintén!

Ha a családban mindenki tudja, hogy mi a feladata, mi a dolga, mit kell tennie ahhoz, hogy a „kis társadalom” zavartalanul működjék, akkor a gyermek későbben, „a nagy társadalomban” is megtalálja a helyét és a boldogságát.

Abban a családban, ahol az apa teljesítette az apai kötelességeit, az anya az anyait, a gyermek az övéit, ahol a szerepek nem cserélődtek fel, onnan később boldog emberek kerültek ki.

Hogyan születik tehát egy boldog család? Ahol ünneplik a vasárnapot, ahol gyakran megölelik egymást a családtagok, és ahol mindenki teljesíti a hétköznapi kötelességeit.

Érdekesen egybecseng ez azzal, amit a családokért felelős püspök, Bíró László, 2011. január 1-én kiadott – a Család Évével kapcsolatos - körlevelében ír: „A család ... Isten ajándéka. A házastársak ajándékok egymásnak, a gyermekek ajándékok a szülőknek, a generációk ajándékok egymásnak. A keresztény család az életet, az örömöt, a békés gyarapodást szolgálja, ahol mindenki kölcsönösen felelős a többiekért, tiszteletben tartja a másik emberi méltóságát. Azok az erőfeszítések (hűség, megtartóztatás, áldozatvállalás, türelem, stb.), amelyek az ideál szerinti élet megvalósításához szükségesek ... (nemcsak) a család érdekét, de egyúttal a közjót is előmozdítják.”

Ezt megvalósítani soha nem késő! Csak jóakarat kell hozzá. És természetesen az, hogy mindannyian összefogjunk. Mint Isten Népének nagy családja.

Stuttgart, 2011-01-14.

Imre atya