A Nyugati Jelen március 30-i lapszámában Zámbori Magdolna aradi terapeutával korunk népességpolitikájának olyan égető gondjairól folyt a beszélgetés, mint a házasság intéz- ményének a megrendülése, a bizonytalan családalapítás, a gyermekvállalásnak a feladása, illetve az abortusz.

A népszaporulatra kedvezőtlen hatású tényezők csökkentése érdekében felajánlotta, hogy a felvetődő kérdéseket szívesen megvitatná a családalapítás küszöbén álló fiatal párokkal, személyekkel, de régi házastársakkal is. A közösségépítés szándékával találta ki a Baba-mama klub, legújabb nevén a Magyar anyukák és gyermekek klubjának a beindítását is.

– Kapott-e visszajelzést a múltkori ajánlatára, vagyis hogy szívesen segít a gondban lévő házastársaknak?

– Nem kaptam, ami azzal magyarázható, hogy manapság az emberek többsége azt hiszi, ha önmagának hazudik, ha szőnyeg alá sepri a gondjait, azok maguktól is megoldódnak. Ami óriási tévedés, mert a gondok ezzel csak tovább szaporodnak, súlyosbodnak. Az is valószínű, hogy sokan nem merik felvállalni a problémájukat. Nem mernek megoldást keresni rájuk, mert nem tudják, mi történhet utána. Inkább benne élnek egy általuk elfogadott, akár kellemetlen szituációban is, noha a megoldások mindig kompromisszumokon alapulnak.

– Szerintem tanácsra leginkább azoknak van szükségük, akikben nincs elég határozottság a családalapításhoz, a gyermekvállaláshoz. A velük való egyszeri elbeszélgetésnek viszont alacsony lenne a hatásfoka, tehát folyamatosságra lenne szükség. Hajlandó lenne-e meghirdetett program alapján, esetleg kéthetente vagy havonta fogadóórát tartani az ilyen családok, személyek számára?

– Mindenben megpróbálok segíteni azoknak, akik nyitottak a családalapítás, a gyermekvállalás legkényesebb kérdéseire. Megvitatnánk e gondok lelki, emberi, egészségügyi vetületeit is. Mert ugye, társadalomban élünk, amihez egészségeseknek kell lennünk. Ehhez viszont jóknak kell lennünk, amihez helyesen kell gondolkoznunk, megítélnünk egymást, amihez viszont feltétlenül szeretni kell tudnunk. Ha valaki képtelen eléggé szeretni, az önmagát sem szereti. Amikor megtanuljuk úgy szeretni magunkat, ahogy Isten szeret minket – aki bennünk van –, másképp látjuk a dolgokat. Mihelyt az emberben átfordulnak a dolgok, automatikusan jönnek a megoldások, mert nem tudunk mást szeretni, amíg önmagunkat nem szeretjük. Amíg önmagunkkal gondjaink vannak, addig csak azt a problémát látjuk, keressük a másik emberben is. Mert minden ember, akivel találkozunk, és kifogást találunk benne, tulajdonképpen egy tükör, a mi tükörképünk. Amiben megláthatjuk mindazt, amit magunkon soha nem tudnánk megtapasztalni, mert annyira mélyen nem láthatunk önmagunkba.

– De a tükörképpel való szembeállítás fiataloknál nem üthet ki balul? Mi lesz, ha kiderül, hogy a partner nem hozzávaló?

– Amikor az ember párkapcsolatba kerül valakivel, első élménye a szerelem, a gondok csak később jelentkeznek, amikor kezdik jobban megismerni egymást. Ami nem tetszik a partnerben, az valahol bennünk is megtalálható. Ha viszont ezt kölcsönösen egymáshoz tudjuk viszonyítani, tehát segítői, nem ellenségei vagyunk egymásnak, a család fennmarad, előre halad. Tehát nem szabad a kapcsolatot azonnal megszakítani, hanem harcolnunk kell az ellentétekkel. Mert a tükörkép egy párkapcsolatnál nem ér véget, az egy életen át, különböző helyzetekbe állíthat. Lényeg, hogy tanuljuk megérteni, ami velünk történik, ahhoz pozitív értelemben hozzá tudjunk tenni valamit.

– Hol kellene elkezdeni a párválasztási tanácsadót?

– Már a gyermekeknek, még mielőtt elkezdenék a szexuális életet, tudomásukra kellene hozni a vele járó következményeket. Tudom, hogy iskolában ezt valamilyen szinten tanítják, de szerintem nem eléggé aprólékosan, mélyrehatóan, mert a tanár számára is kellemetlen lehet ilyesmiről beszélni kamaszokkal. Ha viszont nincsenek megfelelő eredmények, a tájékoztatás nem kielégítő.

– Erre a család lenne a legalkalmasabb?

– Aki családban él, annak a gondjai is megoszlanak a családban. Mindenki családból származik, tehát onnan származik a gondja is. Aki egyedül él, attól még családból származik, onnan örökölte a gondjainak jó részét. Mindezzel vissza akarok kanyarodni a kérdéséhez: a felvilágosításra valóban a család lenne a legalkalmasabb. Amelyik családban e kérdéseket azonban nem tudják tisztázni, ott terapeutához kell fordulni.

– Milyen eredményeket vár a tanácsadástól, mondjuk egy tízévesházasságban lévő pár estében, amikor tudjuk, hogy 7 év a vízválasztó?

– Minden csak idő kérdése, nem történhetnek meg olyan dolgok, amelyeknek nem jött el az idejük. Nem léphetünk a gondok elébe, meg kell várni, amíg azok felmerülnek, válságos időszakba jutnak. A tízéves házasságban élő párt is szembe kell állítani a problémájukkal, ami a leggyakrabban féltékenység, bizonytalanság, egyik félnek a domináns hajlama. A közös életvitelhez mindenképp meg kell tartani az egyensúlyt. Ha egyik túl sokat enged, a másik viszont túl erős, e helyzet egy idő után mindkettőnek a kárára lehet, mindkettő szenved. A jelzett kérdésekbe szeretnék bevonni minél több embert, szakembert, köztük orvosokat is, akiktől őszinte véleményeket várnék. Ugyanakkor olyan anyukák véleményére is szükség lenne, akik ismertetnék az abortusszal kapcsolatos saját tapasztalataikat, akik átélték a fizikai fájdalom mellett a lelki traumát is. Szóljunk egymáshoz, hogy megérthessük egymást. E kényes kérdésről ugyanis az emberek nem beszélnek szívesen, ezért nem is tudják egymást megérteni. A családalapítás megtervezésére sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, hogy gyarapodjunk, ami csak úgy lehetséges, ha van pozitív jövőképünk. Pozitív jövőképe azonban a nemzetünknek sincs.

– Eddigi munkája során milyen kézzelfogható eredményeket ért el a családépítésben?

– Természetesen sok pozitív eredményem van, de minden terapeutának önmagából kell kiindulnia. Vagyis, ha bizonyos életkörülményeket még nem élt meg, nem tette magát túl rajtuk, nem is tud segíteni az embertárásainak. Példának okáért a gyermekvállalásra legkönnyebb a nőket rávenni a hormon-háztartásuk rendbe tétele kapcsán. Az egész lényege: megtanulni nyitottnak lenni a világ felé, de önmagunk felé is. A magunkról alkotandó reális kép érdekében valljuk be önmagunknak is a hibáinkat, mivel amúgy sem alakoskodhatunk. Egy társadalomban az ember csak akkor tud felszabadultan élni, ha maga is felszabadul a saját szorongásai alól. Amíg szorongása, félelmei, frusztrációja van az embernek, csak önmagába roskad egyre mélyebben. Ha viszont ezeket megnyitja a világ felé, lépni is képes lesz afelé. Az egészséges társadalom kiépítéséhez elengedhetetlenül lépnünk kell egymás felé, képeseknek kell lennünk megbízni egymásban. Tisztelni, sőt szeretni is tudnunk kell egymást.

- Úgy legyen, és köszönöm a beszélgetést.

Balta János
nyugatijelen.com