1.”Mózes segítségül hívta az Úr nevét. Az Úr elvonult…Mózes sietve földig hajolt, leborult.”(Kiv 34, 4b-6, 8-9)
A gyarló ember és a végtelen fölségű Isten közti különbség áthidalhatatlan. Annak ellenére, hogy a Biblia többször említi, miszerint az Úr „szemtől-szemben” beszélt Mózessel, a Kivonulás könyve mégis arról tanúskodik, hogy az Úr a felhő mögé „rejtőzik” és úgy hallatja hangját Mózesnek. Istent csak az örök életben láthatjuk. A halandó ember meghalna a végtelen fenség megpillantásától. Még a szeráfok is betakarják arcukat Isten előtt. De a szövetségkötés emberszerű ábrázolása mégis sejteti, hogy Mózesnek joga volt kérdezni Istentől, valamiképpen érzékelte, szemlélte Isten dicsőségét. Maga a hegy is az Istennel való találkozás „helye” a kultúrtörténeti szimbolikában. A természet fönségében, a hegyek nyújtotta panoráma láttán is megrendül az ember, és a természet csodálatos látványának élménye mintegy istenélményként hat lelkére. A teremtés fönsége, nagyszerűsége, hódolatra készteti a hívőt. Üdvösségünk időbeni „síkjait” ezért is szoktuk így megkülönböztetni: az Atya teremtette, a Fiú megváltotta, a Szentlélek megszentelte a világot. Az ószövetség még nem tud a Szentháromság titkának kinyilatkoztatásáról, de már előkészíti annak megértését.
2. „Testvérek örüljetek, tökéletesedjetek, buzdítsátok egymást…”(2Kor 13, 11-13)
Szent Pál köszöntése az egyik első, őskeresztény Szentháromság-hitvallásról árulkodik. Jézus, a (Fiú) kegyelme, az (Atya) Isten szeretete, és a Szentlélek közössége, egyesítő ereje, ugyanazon isteni lényegként lakik bennünk keresztségünk óta. Az apostol második korinthusi levelét fejezi be így.
3. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16-18)
Nikodémus a farizeusok szektájához tartozó írástudó, aki egyben a zsidó főtanács tagja is volt. Neki mondja ezeket Jézus Krisztus, megvilágítva megváltói működését. Szintén ebben az éjszakai beszédben hangzik el – János evangélista számol be róla –, hogy az Isten országába való belépés elengedhetetlen feltétele a lelki újjászületés. Ez a keresztségben kezdődik el, ahol az ember megkapja a Szentlelket. Általa ismerjük meg Jézust és az Atyát.
Tudatosan választott textus a fenti idézet, Szentháromság vasárnapjára, hiszen az ember csak akkor érti meg önmagát, ha embersége titkát az Istennel való viszony felől közelíti meg. Isten pedig különbözik a világtól. Az ember nem csak teremtény, de a Teremtő képmása is. Isten lényege az ajándékozás, a túlcsorduló szeretet. Ez nyilvánul meg a teremtésben, a megváltásban, az ember meghívásában. Ez utóbbi történt a kinyilatkoztatás által, amikor Isten nemcsak teremtő Atyaként, hanem megváltó Fiúként és átalakító Lékekként is megmutatkozott. Atyaként ismerjük fel őt a teremtés művében, Fiúként hallgatjuk szavát és döbbenünk meg a kereszten mutatott megváltó szeretetétől, és Lélekként jár át bennünket Pünkösd óta. Szentháromság vasárnapján ezt az abszolút titkot ünnepeljük, térden állva és hálás örömmel, felmutatva ezzel keresztény istenképünket, identitásunk gyökerét. Amikor a háromszemélyű egy Isten bennünk lakását tudatosítjuk – a keresztvetésben, a szentségekben, a közösségi liturgia mozzanataiban, – nem annyira számokkal zsonglőrködünk, nem is a fizikai világ hasonlataiból próbálunk támpontokat keresni –víz-gőz-jég stb.,– hanem a számunkra elképzelhetetlen isteni szeretet titkát próbáljuk megragadni. Isten szeretetének misztériuma meghalad minden emberi fogalmat. De Jézus által Isten mindegy beengedett az ő belső szobájába, „lakást vehetünk benne”. Ahogy ő is bennünk. Az isteni személyek nemcsak egymásnak akarják átadni magukat, hanem a Háromságos Isten nekünk is ajándékozni akarja magát. Ez az ajándékozó szeretet az élet alaptörvénye. Erre döbbentett rá Jézus Krisztus. Az Atya gyermekei, a Fiú testvérei, a Szentlélek jegyesei vagyunk. A földi életben már megkezdődött a mennyország. Nincs kétféle élet, kétféle öröm, kétféle szeretet. Ez az élet már az odaátinak kezdete. De már most kóstolgatnunk kell annak előízét. Örömünket lelni abban, hogy Isten annyira szeret minket, hogy Fiát adta értünk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére megkeresztelt ember a Szentháromság pecsétjét kapja meg, hogy felnőve tanúságot tegyen erről az örömhírről. A fogadott fiúság Lelkét kapta, hogy Istent ő is Atyának szólíthassa az egyházban, melynek alapjait maga Jézus rakta le. Szentháromság ünnepén, akárcsak egy hittanóra végén, anyaszentegyházunk mintegy összefoglalja a húsvéti ünnepkör lényegét. Mint amikor ima vagy munka előtt keresztet vetünk magunkra: célt, értelmet adunk hitünknek, cselekedeteinknek. Hálát adunk életünkért, megváltásunkért és megszentelődésünkért. Isten családjához tartozunk.
Sebestyén Péter
