Egy remete folyton arról panaszkodott, hogy neki mennyi sok dolga van.
Az emberek, akik hallották, szerfölött csodálkoztak, és meg is kérdezték: „Mivel van ugyan egy remete elfoglalva?” Ő a következőképpen válaszolt: „Minden egyes nap két sólymot kell megszelidítenem, két karvalyt kell idomítanom, két nyulat kell feltartóztatnom, egy kígyóra kell vigyáznom, egy öszvért kell felpakolnom, és egy oroszlánt kell megfékeznem.”
„Hát ez csakugyan nem egyszerű dolog” – mondták az emberek. „Ez nagyon sok időt vesz igénybe. De hol vannak az állatok, amelyekről beszélsz? Hol tartod őket? Egyet se látunk itt...”
Erre a remete olyan módon beszélt nekik az állatokról, hogy rögvest megértették: ilyen állatok náluk is vannak.
Sőt, ezek az állatok bennünk is megvannak.
A két sólyom a két szemünk. Mindenre és mindenkire árgus szemmel figyelnek. Istenem, milyen nehéz is őket néha megszelidíteni. Pedig azért adta őket nekünk a Teremtő, hogy gyönyörködjünk a teremtett világban, és csak a szépet lássuk meg velük.
A két karvaly a két kezünk. Amit egyszer megragadtak, azt nehezen engedik el. Néha nem tudunk nekik parancsolni. Pedig simogatni, nyugtatni, segíteni és elengedni teremtette őket nekünk az Isten.
És a két nyúl, melyeket fel kell tartóztatni olykor? A lábunk.
Állandóan nyugtalanul ide-oda visznek bennünket. Nem egyszer
girbe-gurba útra. Pedig azért kaptuk őket a mennyei Atyától, hogy a jó utat keressék és azon járjanak...
A legnehezebb a kígyóra vigyáznunk: ez a nyelvünk. Harminckét őrt állítunk elé, nem egyszer hiába. Nem hiába mondogatjuk néha: „Egyszer a nyelv édesít, máskor meg döf, keserít.” Pedig milyen más lenne bennünk és körülöttünk minden, ha csak az igazat mondanánk vele, és azt is szépen...
Azután az öszvért kell felpakolnunk. Ez a testünk. Istenem, mily gyakran hasonlít erre az állatra. Túlterhelt, ki-kitör, nincs ereje tovább, nem hajlandó, „makacs, mint az öszvér”, csak kényelmét keresi. Pedig azért kaptuk a Teremtőtől, hogy hordozza lelkünket, annak nemes és méltó lakást biztosítson...
Végül ott van az oroszlán: a szívünk. Milyen nehéz néha megfékezni. Különösen ha gyűlölet és harag vesz erőt rajta. Pedig a rendeltetése az, hogy a szeretet székhelye legyen...
Pár nappal ezelőtt, Hamvazószerdán, elkezdődött a Nagyböjt, a bűnbánat s a magunkba nézés ideje. Fejünket egy külön szertartás keretében hamu alá tartottuk. Magam is, mint minden évben, homlokomra hamukeresztet rajzoltam. Mert úgy találom, hogy ez a jelképes cselekedet mély mondanivalót hordoz számomra is. Bennem is ott ólálkodik a bűn számtalan állata. Hányszor kapom magam azon, hogy másoknak rosszat teszek, még azoknak is, akiket szeretek, jóllehet nem akarom.
Szeretetlenségemmel – sólymaimmal, karvalyaimmal, nyulaimmal, öszvéremmel, oroszlánommal - másokat megbántok, ezért imával és böjttel szelidítem őket, Jézus keresztjének jelével pedig megerősítem magam...
Ha Te is engedted, hogy homlokodra hamukeresztet rajzoljon Isten szolgája, akkor Te is elismerted, hogy benned is ott laknak ezek az állatok. Ugyanakkor azt is kifejezted, hogy harcolni akarsz ellenük. Tudatosan akarod megszelidíteni és a jóval legyőzni őket. Ellent akarsz állni nekik.
És csak ettől lesz jobb a világ!
Ha állandóan szelidítve tartjuk őket. Ha egy jó szentgyónás keretében igyekszünk megszabadulni hatalmuk alól, akkor jobbak leszünk mi, és jobb lesz körülöttünk a világ.
