A közelmúltban nevezték ki kanonokká a nyolcvanöt éves lelkipásztort. Ezen alkalomból beszélgetünk Károly atyával a papságról, a magyar társadalom és az egyház állapotáról. De kezdjük személyes vonatkozásokkal.

Találkozás Futó Károly atyával

A közelmúltban nevezték ki kanonokká a nyolcvanöt éves lelkipásztort. Ezen alkalomból beszélgetünk Károly atyával a papságról, a magyar társadalom és az egyház állapotáról. De kezdjük személyes vonatkozásokkal.

Kedves atya, 1974 óta - jó másfél évtizede nyugdíjasként - Budapesten, a Béke Királynéja lelkészségen szolgál. A lelkészség 1946-ban vált ki a józsefvárosi plébániából, s bár plébániai jogokkal rendelkezik, ezt a rangot - templom híján - máig nem kapta meg. Az Ön sorsa összhangot mutat ezzel: soha nem törekedett rá, s nem is nevezték ki plébánosnak.

- Jövő nyáron ünnepelem papságom hatvanadik évfordulóját. 1951-ben, huszonhat évesen szentelt fel Esztergomban Hamvas Endre szeged-csanádi püspök, aki - Mindszenty bíboros letartóztatása után - egyben az esztergomi főegyházmegye ordináriusa is volt. Szélnek eresztették a szeminárium vezetőit: Brückner József rektor atyát, Erdős Mátyás spirituálist és másokat.

Hogyan gondolkodott ekkor papi küldetéséről?

- Tudtam, a papság olyan végleges döntést jelent, amelyet - bármi történjék is - nem akarom, s nem is lehet megmásítani. Akkor kezdődött a békepapi mozgalom. Elhatároztam, hogy nem veszek részt benne; nem fogadok el semmiféle „előnyt", amelyet mézesmadzagként felkínált az akkori hatalom. A papi személyeket meg akarták nyerni, rosszabb esetben a kényszerítéshez folyamodtak, hogy az ő érdekeik szerint működjenek. Ajándéknak tekinthetem, hogy papi pályafutásom során - külső megítélés szerint - mindig a periférián szolgáltam.

Hogyan kezdődött?

- Szentelésem után a Csanádi egyházmegyébe kerültem. A szerzetesek szétszóratását követően sok papnak helyet kellett biztosítani Budapesten. Hamvas Endre püspök egyházmegyéjében ugyanakkor paphiány mutatkozott. A főpásztor megkérdezte a frissen szenteltektől, vállalnának-e ott szolgálatot. Négyen jelentkeztünk.

A Szeged melletti tanyavilágba, Mórahalomra kerültem. Megnyerő, értékes, ugyanakkor agyonsanyargatott emberekkel találkoztam, akiknek az életét a kulákság vádjával és a téeszesítéssel lehetetlenné tették. Ők mégis igyekeztek hűségesek maradni. Tömegesen jártak templomba, advent idején már hajnali fél hatkor ott voltak a templom előtt - sokszor hat-hét kilométerről érkeztek kerékpárral vagy éppen gyalog.

Hagyományos életet éltek, sötétedés után lefeküdtek, a legtöbb helyen nem volt villany, a petróleumlámpában meg takarékoskodtak az olajjal. De vasárnaponként a templom mellett ott állt a rengeteg kerékpár. Nem kellett leláncolni őket - senki nem nyúlt hozzájuk. Egyformán szegények voltak, s becsületesen éltek.

Nehéz helyzetükre egyetlen példa: valaki beíratta három gyermekét hittanra, majd másnap sírva keresett fel. Ne haragudjak, de kiíratja a gyerekeket, mert az üzemvezető közölte a férjével, ha a gyerekek hittanra járnak, elbocsátják a munkahelyéről. Kegyetlen eszközökkel, máskor alattomos módszerekkel nyomorították meg az embereket. Mindez engem is nyomasztott, annak ellenére, hogy nem esett bajom.

Tettem, amit lehetett: beszélgettem az emberekkel, gyóntattam, s a hittanórákon kizárólag az evangéliumról beszéltem. Mindig tudtam, ki az, akit azért küldtek oda, hogy megfigyeljen. 1954 táján a Szabad Nép vezércikkében ezt írták rólam: a mórahalmi pap a téesz ellen agitál. Nem volt igaz, de nem haladt a téeszesítés, s bűnbakot kellett találni. Más alkalommal behívtak egy kuláknak minősített személyt a rendőrségre, holttestét később egy kútban találták meg. Hivatalosan azt állították, öngyilkos lett. Nem igaz, előbb összeverték, majd ledobták a mélybe.

1956-ot Mórahalmon élte meg.

- Október végén azt hitték az emberek, minden jóra fordult. Békésen tüntettek a téeszesítés ellen. A közelben ávósok rejtőztek, s a tüntetőkbe lőttek. Két holttest maradt a helyszínen.

Amikor véget ért az ‘56-os lelkesedés, egymás után rendelték be az embereket a rendőrségre, összeverték, megfélemlítették őket.

Önt nem keresték meg a hatalom emberei?

A plébánost öt napra elvitték, engem nem hurcoltak el. Az ávósok ezzel együtt újra és újra megjelentek. Volt egy kis diavetítőm, mire azt mondták: hallják, hogy szervezem az ifjúságot, s ehhez a „szervezéshez" a diavetítő az eszköz. Lefoglalták és elvitték.

Kilenc évig szolgált itt, majd 1960-ban Makóra került.

- Makó-Újvárosban gyéren látogatták a templomot. Vegyes vallású, vallási szempontból közömbös vidék volt. Két év múlva, mivel időközben az esztergomi egyházmegyében is csökkent a papok száma, Schwarz-Eggenhoffer Artúr ordinárius visszahívott, s a Bakáts téri plébániára helyezett. 1968 júniusáig szolgáltam itt.

Továbbra is káplánként?

- Hosszú papi működésem során mindvégig káplán maradtam. Soha nem pályáztam plébánosi kinevezésre. A Bakáts tér után a domonkosok temploma következett. Több mint öt év után a terézvárosi templomba kerültem.

Nem szeretett volna plébános lenni?

- Káplánként békén hagytak, plébánosként meg kellett volna alkudnom. Lékai László ordinárius nevezett ki a Béke Királynője lelkészség vezetőjének. A nyolcadik kerületnek ezen a részén régóta szerettek volna templomot építeni, de a közel húsz éve fennálló diktatúra idején nem kaptak erre engedélyt. Egy udvarban lévő autószerelő műhelyt utaltak ki kápolnának - ma is abban folyik a liturgia -, s a földszintes házban kapott helyet a pap lakása és az iroda. A kápolnát jelző harangláb most is ott áll a bejáratnál.

Húsz év szolgálat után csontritkulás miatt meg kellett operálni a lábamat, protézist kaptam. Ekkor nyugdíjazásomat kértem Paskai László bíborostól, de miután javult az állapotom, azóta is majdnem mindennap bejárok és kisegítek.

Mit jelent az ön számára a papi élet?

- Ma is boldogság tölt el, hogy pap vagyok. Ugyanakkor azt látom, a fiatal lelkipásztorok egy része foglalkozásnak, s nem teljes elkötelezettségnek tekinti a papságot. Ezért aztán, ha nehézséggel találkoznak, vagy nem tetszik nekik valami, netán kényelmetlen a magányosság, könnyen megriadnak, s hamar elbizonytalanodnak. Körülveszi őket a szabados világ, minden negatív hatásával együtt, ráadásul sokszor olyan családból vagy családmaradványból érkeznek, hogy nem is tudják, milyen a boldog, elkötelezett élet, amelyben nem az önérdek vagy a pillanatnyi előny a meghatározó. Nem egy olyan fiatal pappal találkozom, aki késői megtért, s a szemináriumban tanulta meg a miatyánkot. Így nem csoda, ha néhány év múlva, mert hiányoznak a szerteágazó, mélyre hatoló hajszálgyökerek, meginognak elhivatottságukban.

Az Ön életében jelen voltak ezek a hajszálgyökerek?

- Angyalföldön születtem, édesapám lakatos, édesanyám varrónő volt. Nyolcan laktunk a kétszoba-konyhás lakásban. Szegények voltunk, de nagy családi békesség uralkodott. Kezdetben nemigen éltünk vallásos életet. Szüleim nem jártak templomba, de rokonaim közül többen igen jó hatással voltak rám, később sokat jelentettek a hittanórák és az olvasmányok. Egyre vallásosabbá váltam, s életük utolsó három-négy évében szüleim is templomba járó emberek lettek, végül szentségekkel ellátva haltak meg. Ez volt egyik fő kérésem a Jóistenhez: ha pap leszek, környezetemből senki ne menjen el remény nélkül...

A szeminaristáknak mit mondana a papi küldetésről?

- A pap Jézus Krisztus követője. De Jézus Krisztus nem elmosódott eszmény, hanem élő személy. Hitünkben ki kell dolgoznunk, hogy az imában őt halljuk, a szentmisében őt lássuk, a Szentírásban az ő szavát olvassuk - aki nem egyszerűen csak mondott vagy kitalált valami okosat. Életünk értelme, hogy tökéletesek legyünk, szentekké váljunk - végső soron, hogy üdvözüljünk.

Amikor befejeztük szemináriumi tanulmányainkat, spirituálisunk, Erdős Matyi bácsi a lelkünkre kötötte: „Tisztelendő urak, lehetőleg mindennap elmélkedjenek, mert ez sokat jelent."

Jézus Krisztussal beszélgetni szoktam, mert élő emberrel, élő személlyel - aki egyben ember és Isten is - lehet beszélgetni. Neki köszönhetem rendezett mederben folyó életemet.

Akik össze-vissza élnek, akiknek nincs határozott, kialakított napirendjük, azok bizonyos pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel „támasztják meg" magukat - óriási pazarlás; elpazarolják erejüket, idejüket, elveszítik koncentrálóképességüket.

Azt mondják az atyáról, mindenkivel jó kapcsolatokat tud kialakítani.

- Sokszor gondolkodtam azon: hogyan lehet igazán szeretni? S mit kell tennem, hogy mások elfogadjanak engem. Ráébredtem arra: szerethetővé kell válnom. Ha szerethető vagyok, vagyis elfogadom a másikat a maga állapotában és helyzetében, nem várok tőle többet, mert adott esetben csak ennyit tud elviselni - ezzel jót teszek neki, s a válaszreakciók igazolják, hogy ez a magatartás célba jutott.

A kémiában sem lehet bármely anyagot minden további nélkül a másikkal egyesíteni. A szeretet akkor egyesíti az embereket, ha rádöbbenünk, adott helyzetben, adott személlyel mit, mennyit és hogyan tehetünk meg.

Ekkora élettapasztalattal milyennek látja a társadalmat, elsősorban a fiatalabb nemzedékeket?

- A mai ifjúság életében többféle baj mutatkozik - bár nem szeretnék általánosítani. Óriási méreteket ölt a tudatlanság - nem rosszak a fiatalok, bennük is jelentkezik a spirituális igény, keresnek valamit, s ezért fordulnak a szekták, az ezotériák vagy a keleti filozófia felé. Végül eljutnak a relativizmushoz: ez is jó, az is jó, amaz is jó... A hamis pénzt nem fogadnák el, ugyanakkor nem veszik észre, melyik nézet hamis és melyik valódi.

A tudatlanság mellett a másik tényező a befolyásolhatóság. Erős hatást gyakorol rájuk mások magatartása. Masszává mossák össze őket a reklámok, az ideológiák dömpingje, a divat és mindenféle, technika adta hatások. Végül eljutnak oda, hogy nem mernek - vagy már nem is tudnak - mások lenni, mint amit rájuk „öntenek".

Belenevelték az emberekbe, hogy az a legjobb, ami a legkönnyebb. S ez az élet célja. Kényelemszeretet, önállótlanság és tudatlanság - a három hatás együttesen jelentkezik.

A mai fiúk kevesebbet bírnak fizikailag, s nem mernek dönteni a házasság mellett sem. A lányok meg megalkusznak. Ezért találkozunk sok házasságon kívüli párkapcsolattal. Hiányzik az elkötelezettség, életformájuknak nincs következménye, ha megunják az együttélést, abbahagyják, s ennyi volt.

Rombolja a világot a túlzott centralizáltságra törekvés. Mindenhez minél közelebb lenni, mindent könnyen elérhetővé tenni, s a szűk helyre szorult embereknek mindent el lehet adni a plázákban. Sokan abban a bűvöletben élnek: ez a jövő útja. Nem, ez romláshoz vezet. A jövő útja: ha egyéniség, ha egyed marad az ember, s egészséges családban él.

S a magyar egyház állapota?

- Miből nő ki az egyház? Ebből az anyagból. A papok teológiailag képzettek, de olyan világszemléletre van szükségük, hogy felismerjék az élet lényegét. Hogy meg tudják mondani az embereknek, miért születtek - de talán ők maguk sem tudják -, hogy nemcsak élni kell, hanem készülni is. Az élet út, amely vagy célba visz, vagy a semmibe.

Sokan bizonytalanok az emberi élet végével kapcsolatban: hát igen, meghalunk, aztán majd meglátjuk... onnan még nem jött vissza senki... Efféle blöfföket mondanak, amelyek sokakat megnyugtatnak. Mi meg, papok nem vagyunk elég bátrak, nem fogalmazunk elég határozottan. Sokszor úgy gondolkodunk: majd mondunk valamit. Nekünk nem valamit kell mondanunk, hanem az Igazságot szükséges hirdetnünk, hogy ezzel fejbe kólintsuk az embereket, s rádöbbenjenek: komolyan kell venni ezt!

Elmer István
Fotó: Cser István