Ritka alkalom és lelket megérintő percei a helyi közösségnek, amikor megáldják a missziós keresztet, és felkerül a főegyházmegyei millennium évszáma.

Azokban a templomokban, kápolnákban, amiket 2000, a korábbi missziós év után építettek, idén állítanak vadonatújat.

Az elmúlt napokban különleges kegyelemként éltem meg, hogy bepillanthattam a lelkigyakorlat-folyam néhány állomáshelyének közösségi ünnepébe. Az évezredes múltú nagyközségben zsúfolásig megtelt a templom, és már az első napon olyan sokan készültek szentgyónásra, hogy vendégpapok meghívása is szükségessé vált. Ugyanitt a gyermekcsoportok több padsort is megtöltöttek. Másik településen a missziós atya a legkisebbeket szólította meg bevezető mondatával – jövőt remélhet az a közösség, ahol gyermekeik is betöltik a templomot.

Megható az évszázadok lépéseit láthatóvá tevő, elkoptatott küszöbökön belépni a portikusba. És ha még közben ember keze húzza meg a harangot, visszhangos a jubileumi missziót meghirdető körlevél Illyés Gyulától vett mondata: „Ezer évet csak sikeres, tehetséges nép tud megélni, nagy erőpróbákkal, rengeteg küzdelem árán.”

Eszembe jut, mennyire örülnek a szórványban élő leányegyházak kis gyülekezetei: hozzájuk is eljut a misszióvezető, hírt hoz messzi – talán sokkal nehezebb körülmények között élő – testvéreinkről. Az is nyilvánvaló, hogy lelkipásztori tapasztalatcsere a másik egyházközségben eltöltött négy-öt napnyi idő.

Mindannyiunkon áll, miképpen gazdálkodunk a felkínált kegyelmi időszakkal. Nagyböjt van, az odaszánt idő is felajánlható: elmélkedjünk együtt végig a hitben, templom- és egyházszeretetben megtartott, székely-magyar létünk tovamutató örömein. Lélekben adjunk hálát mindazért, ami keserített nehéz időkben – csak így indul el a lelki gyógyulás és a megbocsátás bennünk. Enélkül aligha tervezhetünk jövőt. S hogy milyen vállalásokra vagyunk képesek a jelenben, hasonlóképpen befolyásolja jövőképünk alakulását.

Már senki nem vitatja sem az erkölcsi, sem az anyagi válság meglétét. Reményeimben a szeretetét se. Azét a szeretetét, amely Istentől embernek való. Amihez elég egy szívbéli mosoly, egy kézfogás, avagy, hogy egymás mellé ülünk egy-egy liturgián, és számon tartjuk egymást. Míg kicsi és talán még kisebb vagy nagy létszámú közösségekben imádkoztam a missziós szentmiséken, arra gondoltam: Isten megáldja az imakérelmeket. Azt is, hogy ne legyen bedeszkázott ablakú házsorunk, de azt is, ha egymásért elmondunk egy-egy Miatyánkot. Legyen ez is a missziónk: embertestvérem, érted szól a mai Úr imádsága. Hogy úgy lehessen – jövőben is!

Molnár Melinda