A Szent Ágoston plébániatemplom elkészítésének utolsó szakaszát a templombelsőbe helyezendő szobrok megalkotása jelentette.
Szent Ágoston és Szent Mónika alakjának megformálásával Xantus Géza képzőművészt bízták meg, aki korszerű eljárást, a rézlemez-forrasztásos technikát alkalmazta. Ugyanakkor ő készítette el rézdomborítással a keresztút 14 stációját, ezekhez a munkákhoz is rézlemezt használt, így egyfajta harmónia létezik az új templom szakrális tárgyai között. Leglényegesebbnek a monumentális méretű, két méternél magasabb szobrok számítanak, kíváncsiak voltunk, hogy rajtuk keresztül az alkotó milyen gondolatokat tolmácsol.
– Nemcsak képzőművészként, hanem valamivel mélyebben is rálátással bír a szentek életére, hiszen teológiát is végzett. Ön szerint milyen üzenetet hordoz Szent Ágoston (354. november 13. – 430. augusztus 28.) és Szent Mónika (332. – 387.) a mai ember számára?
– Szerintem ez a nem mindennapi család egy, a maihoz hasonló világban élt (Szent Mónika ugyanis Szent Ágoston édesanyja volt). Ekkoriban kezdett a kereszténység kibontakozni, hisz 313-ban jelent meg a milánói ediktum, mely hivatalosan is elismerte ezt a vallást, azelőtt tiltottnak számított, a keresztényeket üldözték. Szent Ágoston kezdetben nem is volt keresztény, ezt az életmódot édesanyja révén ismerte meg. Azelőtt a filozófia érdekelte, elég sokáig híve volt a manicheista vallási irányzatnak. Azonban nem elégszik meg ezekkel a tanokkal, tovább kutat és – nagyrészt keresztény édesanyjának köszönhetően, aki fia megtéréséért két évtizedig imádkozik – felveszi a keresztséget. 387. április 25-én a később szintén szentté avatott Ambrus püspök keresztelte meg. Édesanyjával rövid időn belül el is döntötték, hogy hazatérnek szülőföldjükre, Afrikába, de az édesanyja, aki még Isten ajándékaként fia megtérését megérte, az indulás előtt hirtelen megbetegedett és elhunyt. Az ókori Róma kikötőjében, Ostiában temették el, ott látható ma is egy emlékmű. Szent Ágoston hazatérve éppen a manicheistákkal kezd el hitvitázni, és felhasználva rendkívüli filozófiai képzettségét, olyan erős pillérekre helyezi a keresztény bölcseletet, mely ma is megállja helyét. Visszatérve a gondolatmenetem elejére, azért hasonlítható össze az a kor a mostanival, mert ma egy szekularizálódó világban élünk, és a vallásnak éppen úgy meg kell küzdenie a kor kihívásaival, mint Ágoston idejében. Ma nem filozófiai viták zajlanak, hanem a természettudományok jelentik a kihívást. Szerintem ezek az idők is átmenetiek egy kétezer éve erős talapzaton álló vallás számára. Úgy érzem, hogy ma is születnek olyan személyek, mint szent Ágoston, akik még ha az elején nem is a kereszténység felé orientálódnak, később visszatérnek és megerősödnek hitükben, és új utakat tudnak kijelölni.
– Hogyan próbálta ezeket a gondolatokat, elképzeléseket a szobrain keresztül tolmácsolni?
– Mindenképp a jellemeket próbáltam megjeleníteni. Szent Ágostont egy markáns tartású, rendkívül magabiztos, ugyanakkor szerénységet is magában hordozó személyként ábrázoltam. Szent Mónika számomra egy elégedett, nyugodt, alázatos asszonyként jelent meg, aki több mint húszéves imádkozás után megérhette fia megtérését.
– Rengeteg Szent Ágoston- és Szent Mónika-ábrázolás készült az idők során. Felhasználta-e ezeket, vagy inkább az egyéni elképzeléseire épített?
– Áttanulmányoztam természetesen a portrékat is, de egyik szent esetében sincs egyezményes ábrázolás. Ágostont van, ahol szakállal, van, ahol anélkül jelenítik meg. Legfontosabb, hogy attribútumaként többnyire könyvvel a kezében ábrázolják, mivel püspök is volt, ezt a mivoltát a pásztorbot fejezi ki. Szent Mónikát sokan apácaruhában képzelték el, én ezt anakronisztikusnak tartottam, inkább a korabeli egyszerű római viseletbe öltöztettem. Szent Ágostont miseruhában jelenítettem meg, mivel a szobor a szentélyben állíttatott fel, és megőriztem a könyv és pásztorbot attribútumokat. Amúgy egyikükről sem készült hiteles ábrázolás (nem tudunk egyetlen korabeli, őket megjelenítő szobor, rajz vagy festmény létezéséről sem – a szerk.), így a portréjuk megformálása a művész fantáziájára van bízva.
– Miért döntött a rézlemez-forrasztásos eljárás mellett, hisz ez a technika egyrészt időigényesebb, munkásabb, másfelől nem lehet teljesen olyan míves alkotást létrehozni, mint például a szoboröntés esetében?
– Valóban így van, agyagban megmintázni, arról később negatívot venni meg kiönteni időben gyorsabban történik, sőt plasztikusabban is lehet dolgozni ugyan, de ez az eljárás sokkal költségesebb. Az anyagi indokok mellett a döntést az is alátámasztotta, hogy a forrasztott réztechnika korunk találmánya, és mivel ez nem egy barokk vagy klasszicista templom, hanem egy 20-21. századi építmény, ezek az alkotások jobban illeszkednek ebbe a környezetbe. A költségesebb bronzöntvények mellett akkor lett volna érdemes dönteni, ha kültéri alkotásokat kellett volna létrehozni, mivel ezek ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. A forrasztott anyagokkal való dolgozás nem követeli meg, hogy teljesen fényesre összecsiszolt formákat jelenítsünk meg. Egyáltalán nem zavaró, ha helyenként látszanak a forrasztási nyomok.
– Talán azért van ez így, mert az emberi test sem egy tömbből megformált, hanem különböző csontokból, ízületekből tevődik össze, és az összeilleszkedési helyek, pontok jól látszanak?
– Pontosan, a forrasztások nyomaival sok mindent lehetett érzékeltetni. Persze, azért a Szent Mónika arcán rengeteget kellett finomítani, mivel a természet is lágyabbra formálja a női vonásokat, ugyanakkor Szent Ágoston személyében ezzel a technikával egy markánsabb, férfiasabb, erőteljesebb karaktert lehetett megjeleníteni.
– Milyen érzésekkel fogadta a megbízatást, hogy ezeket a monumentális munkákat elkészítse? – Mindenképpen megtiszteltetésnek vettem, az egyéni alkotások általában magángyűjtők szobájában lapulnak, míg a monumentális alkotások mindig közszemlére vannak téve. Még nagyobb kihívást jelentett, hogy ezek a szobrok szakrális térbe kerülnek, hisz ilyen esetekben a művész nem lehet öncélú, figyelembe kell vegye, hogy nap mint nap imádkoznak a szobrok előtt. Szóval a híveknek is közérthető vizuális üzenetekkel kell szolgálni. Visszatérve a kérdésére: a megbízatás rendkívüli örömmel töltött el, ugyanakkor nagyon nagy alázatra volt szükségem ahhoz, hogy az elkészítési folyamatnak neki merjek látni.
– Sikerült-e az elvárásoknak megfelelnie?
– Szerintem az alkotó sohasem lehet megelégedve magával, ez egy emberi természetből fakadó tulajdonság, hogy mindig a tökéletesre törekszünk. Úgy érzem, hogy a magam által felállított követelményeknek részben megfeleltem. Persze, teljesen nem lehetek elégedett, de ez mással is így történik, a lényeg az, hogy nagyvonalakban teljesítettem elképzeléseimet, valójában ez majd a későbbiekben döntődik el.
Szőcs Lóránt
www.csiki-hirlap.ro
