A keresztény hit egyik legnagyobb rejtélye, a feltámadás teljes képtelenség a nem hívők szemében, és a hívőket is sokszor elbizonytalanítja. A La Croix körkérdést intézett olvasókhoz és egyházi személyekhez a probléma megfogalmazására és a fogalom tisztázására.

 

 

 

 

 

A keresztény hit sarokköve ez a fogalom, amit olyan nehéz értelmezni és elfogadni, és talán lehetetlen teljesen átlátni. A 38 éves Élisabeth Molla képekben fogalmazza meg, hogy mit jelent számára a feltámadás: „A feltámadás szó hallatán egy kép jelenik meg a lelki szemeim előtt: az elmozdult sírkő és mellette a nap. A felragyogó élet.” Aztán beismeri, hogy ugyan meggyőződése, hogy az élet nem ér véget a földi halállal, mégis rengeteg kérdés vetődik fel benne ezzel kapcsolatban. „Nem Krisztus feltámadásában nehéz hinni, hanem a sajátomban.”

Az 54 éves Martine Delvallez is hasonló nehézségekkel küzd: „Amikor a Hiszekegyet mondom, sokszor rossz érzésem van. Azt mondom, hogy hiszek a holtak feltámadásában, de közben azt gondolom: igen, de nem a sajátomban.” Lánya, a 34 éves Virginie külön módot talált ki a zavara leküzdésére: „Kihagyom a Hiszekegyből a test feltámadásáról szóló részt. Számomra ez a képzelet szüleménye. Túlzottan akadályozza a hitbeli fejlődésemet.”

A feltámadással kapcsolatos bizonytalanság sokakat érint. Egy 2006-os felmérés alapján, melynek során magukat katolikusnak vallókat kérdeztek, csak a válaszolók 10%-a mondta, hogy hisz a feltámadásban. Egy európai körű felmérésben arra a kérdésre, hogy hisznek-e a halál utáni életben, a válaszadók 45%-a adott pozitív választ.

De miért ilyen nehéz hinni a feltámadásban? „A feltámadásban való hit soha nem volt magától értetődő. Maga Jézus is megtapasztalta, mennyire nehezen értik meg az emberek.” – mondja Michel Deneken, strasbourgi teológus. – „A modern korban azonban a nehézségek megsokszorozódtak: ma az emberek nehezebben hisznek a teremtő Istenben, és abban, hogy beleszólhat a történelem alakulásába, ami a hajdani egyházatyáknak teljesen természetes volt.” „Csak úgy lehet hinni a feltámadásban, ha elfogadjuk az apostolok tanúságtételét, ennek pedig előfeltétele, hogy higgyünk az egyház tanításában” – folytatja az atya. – „Márpedig manapság az egyházban való bizalom is megrendült.”

A Párizsi Katolikus Intézetben dolgozó Louis-Marie Chauvet atya a szimbólumok és az ábrázolások oldaláról közelíti meg a kérdést. „A számos, Ezékiel könyvére támaszkodó művészeti ábrázolás miatt az emberek gyakran úgy képzelik el a feltámadást, mint a biológiai sejtek újraéledését, a csontozat egyenként való összeforrását, a bőr újraépülését, a haj újbóli kinövését… Teljes zavar támad a képek és a valóság között, és a feltámadás képtelenségnek tűnik.”

Taizében a fiatalokat fogadó ökumenikus közösség tagjai is tisztában vannak a problémával. „A feltámadást a fiatalok is gyanakvással fogadják.” – mondja Émile testvér. – „Szerintük ez túl szép, hogy igaz legyen. Nem akarják illúziókba ringatni magukat, sem pedig túlzott optimizmust felmutatni.” A testvér Olivier Clément ortodox teológust idézi: „Ő azt írta, hogy a modern kor megőrizte az egyedi és megismételhetetlen személy fogalmát, de elvesztette a feltámadásét. És amikor örökre elveszítünk egy szeretett embert, a zavar csak fokozódik. Mégis a személy fogalmához kell visszatérnünk, és arra támaszkodva megértenünk, hogy Istennek minden egyes ember fontos.”

Az emberek vágynak megérteni a feltámadás mibenlétét, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy hatalmas az érdeklődés a témáról szóló előadások iránt. Van erre példa a párizsi Szent Ignác templomban, ahol Joseph Moingt jezsuita atya hetente tart előadást „teltház” előtt „Hiszek Jézus feltámadásában” címmel. Az előadás sikere mutatja, mennyire várják az emberek, hogy valaki mai szavakkal beszéljen nekik a feltámadásról.

„A nehézséget az okozza, hogy a feltámadás Istenben zajlik, a földi életen túlmutat, és csak Isten segítségével következhet be. Márpedig a mai ember azt várja, hogy a magyarázat a tapasztalati világban gyökerezzen, különben érthetetlen marad számára” – mondja az atya. – „Rá kell vezetni őket, hogy ne úgy gondolkodjanak a feltámadásról, mint az életen kívül eső dologról, hanem mint a hit által az élet részét képező jelenségről.”

Suzanne David nővér számára a Nagyböjt a tanulás ideje: „meg kell próbálnunk tanulni abból, hogyan élt és halt meg Jézus. Így jutunk el a feltámadásig, eddig a hatalmas rejtélyig.” „Ez az ember, Jézus, aki lejött az emberek közé, hogy jót tegyen, aki szolgálatot vállalt, aki mégis megtapasztalta – Ő, aki maga volt az Ige –, hogy az emberek nem fogadják el a szavait, akit a saját népe vetett ki, ítélt halálra és feszített meg – Őt, aki pedig annyira szerette a világot –, ez az ember, valódi szellemi küzdelem árán, mindvégig meg tudta őrizni bizalmát és hitét az Atyában. Ezért támasztotta fel Isten, és ezért győzedelmeskedhetett és fakadhatott fel újra az élet Számára és a mi számunkra is.”

„A nagyböjti időszak arra hívja fel a keresztény embereket – folytatja a nővér –, hogy osztozzanak ebben a bizalomban. Az életben gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik nem látnak maguk előtt reményt, akiket tönkretett a szegénység vagy börtönbe zárta őket egy személyes kudarc. Néha mi magunk is falba ütközünk, zsákutcába kerülünk. De ha hiszünk a feltámadásban, abban a szeretetben és bizalomban, amivel Jézus az Atya felé fordult, és amiért Őt az Atya feltámasztotta, akkor megnyílik az út előttünk, és újra lesz jövőnk. Hinnünk kell, hogy ott, ahol nem látunk utat, mégis van út, és hogy az Evangélium képes ledönteni a minket körülvevő falakat. Figyelni és remélni akkor is, amikor úgy tűnik, hogy minden elveszett: ez a lényeg. Szemlélet kérdése: meg kell tanulnunk meglátni a láthatatlant.”

Magyar Kurír