A máramarosi Vidám temető színes fejfáival, naiv verseivel nem éppen szokványos módon közelít a halál kérdéshez. A fejfákat díszítő képek és rövid rigmusok az életről és az elmúlásról szólnak, olykor nem nélkülözve a humort és az iróniát sem.

Máramaros romániai része elsősorban több száz éves cfatemplomairól híres, amelyek méltán kerültek fel az UNESCO Világörökség-listájára. Kevésbé régi, ám annál egyedibb látnivalója a vidéknek a Máramarossziget közelében fekvő Szaplonca (Săpînţa) Vidám temetője.

Már a kapuban állva megállapíthatjuk, hogy nem egy szokványos, melankolikus, netán búskomorságot árasztó temetőről van szó. A kis sírkert fejfáinak harsány színe messziről szembetűnő.

A temető története a 20. század első felére nyúlik vissza. Egy helybéli, Stan Ioan Patras az 1930-as években kezdett el színes festményekkel és versekkel díszített fejfákat készíteni. 1977-ben bekövetkezett halála óta egyik tanítványa folytatja a hagyományt.

A fejfákon lévő képek és rövid versek az elhunytak életét, munkáját, esetleg haláluk körülményeit mutatják be. Van, akit a kedvenc lovával, traktorával vagy épp az italosüvegével örökítettek meg. A nőket leggyakrabban főzés, mosás vagy szövés közben láthatjuk.

A sírversek sem árulkodnak kalandfilmbe illő, fantasztikus fordulatokban gazdag életekről, amolyan hétköznapi emberek nyugszanak itt.

Mosolyt csal az arcunkra az a fejfa, amelyen egy parasztember látható pálinkásüveggel a kezében, lábánál egy fekete macska integet vészjóslóan. A sírfelirat kertelés nélkül ecseteli az elhunyt esetét: (szabad fordításban) „A pálinka tiszta méreg, nem hoz mást csak sírást és kínt. Mint ahogy nekem is ezt hozta – a halálomat okozta. Aki szereti a pálinkát, hozzám hasonlóan járhat. Mivel én szerettem, pálinkával a kezemben haltam meg.”

Mindegyik fejfa a maga nemében egyedi, hiszen nincs két egyforma rajz, és főleg nincs két egyforma élet. A sírok közt járva megerősödik bennünk a hit, hogy bizony nem csak az alkohol vagy a rosszkor érkező autó, de a kemény házimunka és a mezei munka sem épp a hosszú élet titka.

Szöveg: Andacs Noémi

Fotó: Szandelszky Béla