Miután a média valóságos hadjáratot indított a katolikus egyház, a pápaság ellen, az egész világon egyre többen fejezik ki szolidaritásukat a pápával. Az olasz SIR hírügynökség Andrea Riccardit, a Roma Tre Tudományegyetem modernkori tanszékének történészét, a Sant’Egidio közösség alapítóját is megkérdezte az egyházat érintő támadásokról.
Arra a kérdésre, hogy a mostani támadás hasonlít-e az egyházat és a pápát a történelem során korábban ért támadásokra, Riccardi úgy válaszolt: minden korszak más, és a média által közvetített kritika is korszakonként változó. XXIII. János pápa rendkívül népszerű volt, az őt követő VI. Pálnak nagyon nehéz dolga volt, szinte egész pápaságát végigkísérték a támadások. Fontos, hogy emlékezzünk erre a korszakra, amely magában az egyházban is nagy megosztottságot okozott. Ha számba vesszük ezt a hasonló időszakot, már nem is tűnik kivételesnek a mai helyzet. Akkoriban többen feltették a kérdést, vajon a nyugati világ legősibb intézménye talpon maradhat-e egyáltalán a válságot követően. Wojtyła pápaságának első éveit is számos bírálat érte, ezek azonban aztán feledésbe merültek, a későbbi idillikus kép elhomályosította őket. Különböző korszakokban különböző támadások érték a pápaságot, ezeket nem szabad egy kalap alá venni. Kétségtelenül létezik azonban egy közös alap: az 1968 körüli idők „liberalizmusa”, szabadságharcos, intézményellenes légköre ellentétben állt a katolikus egyházzal, az egyház üzenetével, hagyományaival, azzal a szándékával, hogy megváltoztassa az embereket. Korunk neoliberális, radikális mentalitása hasonlóan áll az egyház intézményéhez.
A XVI. Benedeket érő támadássorozat még pápasága előtt kezdődött. Ratzinger bíborost a média kemény inkvizítornak mutatta be abban az időszakban, amíg a Hittani Kongregáció vezetője volt és szorosan együttműködött II. János Pállal. Ez a beállítás karikatúrának tűnik azoknak a szemében, akik személyesen is ismerték őt, és a pápaságának első öt éve is meghazudtolja ezt. Mégis ez az a talaj, amelyből kiindul az ellene irányuló hadjárat. Amikor beszédet mond, mindig felmerül a médiában az a kérdés, mit nem mondott el. Példaként lehet említeni szentföldi utazását. Minden egyes megszólalását kritika érte, amiért ezt vagy azt a témát nem érintette. Pedig Ratzinger 2009-es szentföldi beszédei nagyon magas színvonalúak és teljesek. Másrészről a média kevés politikai színezetű mondanivalóra lel beszédeiben, mert azok inkább vallásos, szellemi jellegűek. Ez nem érdekli őket, ezért is állnak hozzá negatívan.
A riporter másik fontos kérdése az volt, mit tegyenek a katolikusok, ha nem akarnak engedni a nyomásnak, amely el akarja őket választani vezetőjüktől. Mielőtt válaszolt volna a kérdésre, Riccardi ismételten fontosnak tartotta kiemelni, hogy a pápát állandóan támadások érik, a média mindig hiányol valamit, mindig összehasonlítják II. János Pállal. Azonban II. János Pált is bírálták azok, akik VI. Pált magasztalták fel. Holott VI. Pál életében egyáltalán nem volt népszerű, alkalmatlannak tartották arra, hogy XXIII. János követője legyen. Lehet, hogy mindig az a legjobb pápa, aki már meghalt?
A katolikusok felelőssége, hogy ne engedjék elszigetelni tőlük a pápát, sem a mostani helyzetben, sem máskor – folytatja Riccardi. A katolikusok nagy, egyetemes, összetett népet alkotnak. A híradásokban az egyházról sokszor nagyon egyszerűsített kép jelenik meg. Másrészt pedig bármilyen negatív kritika éri az egyházat, mindig a pápára hárul a felelősség. Márpedig azzal, hogy hiteltelenné teszik a pápát, az egész keresztény létformát, a mai egyházat akarják hiteltelenné tenni. Ezt világosan kell látnunk. A katolikus egyház természeténél fogva maga a globalizált ingyenesség, egy olyan világban, ahol a globalizáció nem jelent mást, mint üzletet, piacot. Az egyház üzenete nem egyezik a modern világ korszakról korszakra változó különféle üzeneteivel. A különbözőség fogalma helyett használhatnánk erre a jelenlétre a „prófécia” biblikus kategóriáját is. A történész és a társadalmat figyelő ember nyugodtan használhatja ezt a kifejezést, mert nem azt jelenti, hogy a katolicizmus áldozatnak tekinti és körülbástyázza magát. A katolicizmus különbözik korunk sablonjaitól: egy olyan egység, amely a helyi, nemzeti szinteken jóval távolabbra tekint. Furcsa, globalizált világunk általános tendenciája azonban elutasít mindent, ami távlati, ami széleskörű, és az „én” világára zsugorítja az életet. Ezzel szemben a katolikus egyház egy nagy intézmény-közösség, amely messziről jön és messzire néz.
Andrea Riccardi hangsúlyozza: a globalizáció a média szerepét is megváltoztatta. Meghatározó jelentőségre tett szert a nemzetközi sajtó, a nagy médiaügynökségek. Olyan logika működik, amelyből az követezik, hogy végül valamiképpen mindenki ugyanazt harsogja. Nem könnyű beépülni a kórusba és megváltoztatni annak hangzását, de szabadon, egyéni meggyőződésünk szerint meg kell próbálni. Nagyon fontos az is, hogy az egyházon belül ne essünk pánikba, akkor sem, ha osztozunk a támadások miatt érzett fájdalomban. Igaz, hogy bizonyos támadások meghatározzák a közvéleményt és ezt sajnáljuk is. De nem csupán ez létezik. Az emberek érzékelésének van olyan formája is, amely nem függ a médiától. Az emberek tudják, mi az egyház, mert ismerik, átélték. Fontos, hogy a keresztények személyesen jelen legyenek a társadalomban, az életben, és így közvetlenül, vonzó módon tanúskodjanak kereszténységükről.
Magyar Kurír
