Sorra kaptuk az apró mozaikdarabkákat róla. Az elmúlt hónapok híreiből, az egyházi és világi média anekdotákként terjedő történeteiből próbáltunk magunk számára egy egybefüggő képet alkotni Ferenc pápáról.

Hiányzott azonban valami. Hiányzott az, amire a lelke mélyén mindenki kíváncsi volt: túl azon, amit mi gondolunk róla, túl azon, amit a hírek ismételgetnek, elsősorban azt a képet vártuk, amelyet ő maga ad nekünk magáról, magából. A „Ki Jorge Mario Bergoglio?” kérdést négyszemközt elsőként Antonio Spadaro SJ tehette fel a pápának. A bizalmas hangvételű válasz és a vele készült személyes beszélgetés szeptember 19-én jelenik meg egyszerre 16 országban. Magyarországon online a parbeszedhaza.hu-n és nyomtatott formában a Jó napot! Ferenc pápa vagyok című kiadványban olvasható.

Antonio Spadaro a 201-es szobába érkezik. Ez a pápa szobája, mert a pápai lakosztály – ahogy Ferenc pápa mondja – „végül is olyan, mint egy oldalára fordított tölcsér. Nagy és tágas, de a bejárat igazából szűk... és én nem, nem tudok emberek nélkül élni.” Arról az érzésről számol be, mintha ajtót nem is lépett volna át – a pápa már előtte várta. A találkozás minden formalitást mellőző pillanata után ugyanezzel a közvetlenséggel beszélget rendtársával, és rajta keresztül mindannyiunkkal.
Nem is titkolja: a tanácskozásban is a személyességet tartja fontosnak; a vezetői adottságairól számot adva mondja: „a tanácskozás nagyon fontos (...) ugyanakkor kevésbé merev formákat kell adni neki.” Ez magyarázza azt az újságok által felkapott telefonbeszélgetést, amelyet egy kisfiúval folytatott, aki levelet írt neki. „Azért hívtam fel, mert a levele nagyon szép, egyszerű volt... Felismertem azt, hogy ő egy felnövekvőben lévő fiatalember, aki apára talált bennem, és ezért elmond nekem valamit a saját életéről. Az apa nem mondhatja, hogy »fütyülök rád«.”

És úgy tűnik, ebben a gesztusban két olyan jegyet fedezhetünk fel, amelyet az egyház jövőbeni útja alapjának tekint. Az első a törődő, mindenkihez odaforduló párbeszéd, ami a néphez tartozás alapja, hiszen „senki sem üdvözül egyedül, elszigetelt egyénként, hanem Isten vonz magához bennünket, figyelembe véve az emberi kapcsolatok összetett szövevényességét. Isten belép ebbe a népi dinamikába. (...) A „Sentire cum Ecclesia” [az egyházzal érezni] tehát azt jelenti számomra, hogy benne vagyok ebben a népben. Amikor a nép, a püspökök és a pápa közötti párbeszéd ezen az úton halad, és a párbeszéd becsületes, akkor a Szentlélek segítségét élvezi...”
Az egyház jövőjének másik fontos lépése szintén a párbeszéden, az új egyházakkal való párbeszéden alapul. „A fiatal egyházak a jövő hite, kultúrája és élete szintézisét fejlesztik ki, és ennélfogva különböznek attól a szintézistől, amit a régebbi egyházak teremtettek. Számomra az ősi alapítású egyházak és az újabbak közötti kapcsolat hasonló a fiatalok és az öregek kapcsolatához a társadalomban: mindnyájan építik a jövőt, egyesek erejükkel, mások bölcsességükkel... a jövőt az emberek együtt építik.”

Ahogyan nem ítéli el az új egyházakat, nem zárkózik el a valódi ökumenizmustól („...annak megvizsgálása, hogyan kormányozták az egyházat az első századokban, Kelet és Nyugat egyházszakadása előtt, sok gyümölcsöt hoz majd a maga idejében. Az ökumenikus kapcsolatokban ez fontos: egymást nemcsak jobban megismerni, de elismerni azt, amit a Szentlélek elhintett a másikban, és ami ajándék számunkra.”), nem vet követ a homoszexuálisokra („»Mondd csak nekem: Amikor Isten egy homoszexuális emberre tekint, elfogadja-e a létezését szeretettel, vagy megítélve elutasítja?«”), hanem az emberi különbözőségeket, a különbségekben rejlő egymásra figyelés lehetőségét az egyház sebeinek gyógybalzsamának véli. Bár nem lobogtatja az egyházreform kifejezést, nem sorolja korunk hibáit, a párbeszéden alapuló új alapról beszél és új egyensúlyról, ahol a „minden utcasarkon” hirdetett evangélium az első és „mind egyszerűbb, mélyebb, sugárzóbb”, és ahol „az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged!”
Twitter-prédikációk. Így jellemzi egy olasz újságíró, Marco Ansaldo, Ferenc pápa spontán nyilatkozatait – utalva arra a képességére, amellyel akár 140 karakterrel is képes mély mondanivalót átadni. A pápa a most publikált vallomásos beszélgetésben sem hazudtolta meg ezt a képességét: a nyomtatott interjúval kezünkben tartunk egy sok „tweet”-nyi üzenetet összefüző, személyesen nekünk szánt vallomást.