Pörgős lett az életünk. Ebben a lélekformáló szent időben, jó megállni, elcsendesedni, megérkezni önmagamhoz, hogy Krisztus is eljöhessen hozzám. Advent első hetében a hajnali szentmiséken végig elmélkedtük, hogy az Úr érkezik személyesen, embertársam személyében, kegyelmével, az örömben, és mindez korunk-jelenünk adventje.
Hogy az Úr érkezése szíven találjon, átjárja zsigereimet, el kell csendesednem. Az örömhír Keresztelő Szent János személyén keresztül arra hív szükségünk van a pusztába vonuláshoz, az elcsendesedéshez. Egyházunk történelméből sokakat ismerünk, akik ténylegesen kivonultak a pusztába, a sivatagba, vagy legalábbis elvonultak a világból/- tól, hogy remeteségben éljenek. Nekünk talán nem ebben az értelemben kell elvonulnunk a világtól, hanem lélekben kell megkeresnünk a böjt, az imádság és az elmélkedés helyét az életünkben.
Valóban, nem kell nekünk a pusztába mennünk, hisz pusztaság, szárazság, sokszor lelki szárazság az életünk, ez azonban nem végzet, nem véletlen, hanem út a cél felé. De ne feledjem, hogy a puszta az Istennel való találkozás helye. A pusztában, a lélek csendjében felfedezzük, rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére. A ma embere fél a pusztától, a magánytól.
Mindannyiunk számára jól ismert Antoine de Saint-Exupéry A Kis Herceg gyermekregénye. A szerző nagy igazságot szólaltat meg, amikor így szól a Kis Herceg: Az teszi széppé a sivatagot, a pusztát (...), hogy valahol egy kutat rejt. (24. fejezet) Lelki magányomban, saját életem pusztájában is ott van az örök életre szökellő vízforrás, velem van szerető Istenünk, hisz Ő egy pillanatra sem feledkezik meg rólunk. A puszta kopárnak, sivatagnak, szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt.
A mai örömhír Keresztelő Szent János személyén keresztül arra hív, hogy vonuljak el én is lelkem pusztájába, magányába, ne féljek szembenézni gyengeségeimmel, félelmeimmel, hanem merjek találkozni Istennel, bűnbánatot tartani.
Adventi pirkadat