Szociológusok, statisztikusok keresik a nyitját annak, vajon miért nem fogadják el oly sokan Isten ajándékát, a gyermeket. Az abortuszok statisztikai mutatói ismeretesek, de sajnos nincsenek fölmérések, hatástanulmányok arról, hogy milyen szemléletbeli, lélektani motivációk befolyásolják azokat az anyákat, akik megszülik gyermeküket s végül mégis állami gondozásba adják.

Legtöbb kutató a romló gazdaságban látja e drámai helyzet okát.

De, vajon tényleg el lehet intézni a dolgot ezzel a rövidre zárt összefüggéssel?

Nincs itt valami más is a háttérben?

Nem lehet, hogy a jóléthez való jog szentesítése, a reklámok hatalma, a pénz istenítése felülírja a felelősség, a szeretet érzésének zsigeri elsődlegességét? Lehetséges, hogy a jelenkori erkölcs normái szerint természetes lesz, hogy a szülő a saját anyagi biztonságát is féltheti önnön gyermekétől? Lehetséges, hogy ez világjelenség, csak a szegényebb országokban e szemlélet következményei jobban megmutatkoznak? Lehetséges, hogy a szappanoperákat fogyasztó nemzedékek „nem tudják, mit cselekszenek”, mikor, igyekeznek

szabadulni a terhektől?

Mitől lett ilyen a világ? Hol tartunk?

Kérdezzük, mikor halljuk, hogy Erdélyben a Szent Ferenc Alapítvány már hatvan olyan intézetet működtet, ahol a szülői gondoskodást igyekeznek helyettesíteni. Az alapítvány munkatársainak nincs ideje kérdezni és szörnyülködni, ők teszik, amit tenni lehet.

Meg azt is, amit nem, de számukra kötelező.

Déván jártam nemrég, az alapítvány központi intézményében, ahol néhány dolgos napot tölthettem azok között a gyerekek között, akik itt találtak menedéket, nevelőszülőt, simogatást és reményt a jövő építésére. Ennyi szeretettel régen találkoztam ilyen sűrített és csomagolatlan formában. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes elmélkedéseit olvasva persze, akár meg sem lepődhetnék, mégis azt gondolom, nem olyan természetes az a léleksimogatóan harmonikus legyen a légkör ott, ahol ennyi gyermek és felnőtt él együtt. Csaba Testvért hallgatva minden jó megoldás olyan magától értetődő, könyveit olvasva az élet nagy kérdései is megválaszolhatónak tűnnek, mégis, azt gondolom, bármennyire szuggesztív személyiség és tehetséges ember ő, amit az árva és elhagyott gyerekek felvállalásával tesz, az számára sem lehet erőfeszítést nélkülöző feladat. Az intézményrendszer, amit létrehozott nem csak felkiáltójel, de egy bölcs, az erkölcsi értékek hirdetésére szerződött személyiség hitelesítője is.

És hát a munkatársaké is! Az intézményes háttér építőié is, akik sajátos szervezőmunkát végeznek, akik a szociális családokat ellátják, az adománygyűjtést végzik, hogy ezt a hatvan intézetre duzzadt rendszert képesek legyenek folyamatosan működésben tartani. Gyanúm, hogy amit csinálnak az a maga nemében egyedülálló. Európában biztos, de lehet, hogy a világon is. Az alapítvány munkálkodása bizonyíték arra, hogy a lehetetlen valósággá válhat, ha a hit, ész erő és oly szent akarat összeadódik.

Lehet keseregni, tanulmányokat írni az Erdélyben élő románok, magyarok, romák szociális helyzetéről, a munkanélküliség átkáról, a politikai acsarkodások káros voltáról, az etnikumok közötti összedolgozás hiányáról. Napi sajtótéma, mindenki tudja, hogy ilyen-olyan érdekek vezérlik e kommunikációt. Íme, itt a dévai-modell, egy afféle szeretet-módszer, amely minden érdeket fölülír. Kialakítói egyetlen dologban érdekeltek: a túlélésben. Mert amit évekkel ezelőtt bevállaltak, azt most már nem hagyhatják abba. Erkölcsi parancs ez, cipelni kell a csomagot, a batyut, amit egyszer fölvettek, mert a gyermekek élő testi, lelki organizmusok, akikért most már felelősekké lettek az alapítvány működtetői. A financiális lehetőségekkel zsonglőrködő Palkó Cecília igazgató, az irodában dolgozó ügyintézők, a templomi életért felelős kántor úr, de a konya vezetője és a szakácsnők is, és nem utolsósorban, a tíz gyermeket is vállaló nők, vagy férfiak, akik a nevelőszülő szerepét töltik itt be. Ők azok, akik a gyermekek mindennapjainak résztvevői, a cseperedés szépségeinek, bánatainak tanúi, a könnyek letörlői, vagy a jótékony szigor adagolói.

Kalapot levéve állhatunk mindnyájuk előtt.

Soha nem ettem még olyan jó ízűen hajában főtt krumplit, túróval takarékosan meghintett tésztát, de mindennapi kenyeret sem, mint dévai vendéglátóim asztalánál. Hajnaltól a tíz fiút vállaló törékeny asszonytól és neveltjétől, a bogárszemű Máriántól a csángó asztali áldást is megtanultam. És még sok minden mást is tanulhattam Déván.

Többek között azt: hogy tinédzser fiúk nem szégyellnek kézen fogva sétálgatni pelenkás apróságokkal, hogy száz gyerek is tud csöndben ordítozás, kanálcsörgés nélkül ebédelni, hogy hat lány is békében megférhet egy zsebkendőnyi szobában, hogy lehet örülni minden apró küldeménynek: plüssmacinak, süteménynek, zsák krumplinak, pulóvernek, paplanhuzatnak, vagy netán annak a produkciónak, amit az éppen idelátogató miskolci gyerekek rögtönöznek az ebéd mellé. Szóval, hogy el kell fogadni mindent. Válogatás nélkül mindent, ami adományként érkezik valamikor, valakiktől, valahonnan. Megtanultam, adni pofon egyszerű, elfogadni sokkal nehezebb lehet.

Méltósággal, pirulás nélkül.

Jómagam jórészt csak magamat vittem, és a hitemet, mániámat: hogy a magunk készítette tárgyak kedvesebbek, mint a boltban vett trendi cuccok. Hogy a tárgykészítés ízlésgazdagító lehet és kezeket ügyesítő, vagy lelket is gyógyítgató akár. Egy bőröndnyi semmit vittem: ruhaanyagokat, cérnákat, varrótűket és olyan magam varrta, tárgyakat melyekhez hasonlókat akár közösen is el tudunk készíteni. Textilvirágokat, „alvós kispárnákat”, tarisznyát, tükröt olyasmiket, amiket nem bonyolult megvarrni és az arra vállalkozók átélhetik az alkotás örömét, a tevékenység hasznosságát.

Azt hittem, csak lányok jelentkeznek, de nem így lett. Rózsika, Mona, Szilvi, Zita, Karla és a két Bianka mellé közénk telepedett Márián, Jenő és Roland is. Megható volt, ahogy nyírtak vágtak, tűztek és segédkeztek a többieknek is.

Kamilla a Norvégiából érkezett angol tanárnő is csatlakozott hozzánk, így szégyellni valóan döcögős nyelvtudásomra is szükség lett. Tamás „apuka” hozott egy varrógépet, amin vigyázz ülésben tudtam csak dolgozni, mert mindkét oldalról szorosan fogtak közre „varrodám” legragaszkodóbb munkatársai. Valódi kalákává váltunk egy-kettőre, még dalra is fakadtunk, úgy tűnt, a mellettünk levő konyhában ebédet főző asszonyok sem bánták ezt. Gyűltek a textilvirágok, a fehérek, a pirosak, az aranyak és a gyöngyökkel ékesítettek. Lassan kivirágzott az ebédlő, s igazgatónő meglátogatva bennünket megígérte, hogy ezt az „ünnepi díszt” a hétköznapokon is megtartják. Legközelebb kispárnák készülnek majd. Olyan odabújós, búfelejtős alkalmatosságok, amiket most is boldogan szorítottak arcukhoz azok, akiknek éppen az jutott a bőröndömből. (Remélem, nem éjszakai könnyhullatáshoz lesznek használatosak.) Éva asszony, akinek tíz lánya van, minden munkát félretesz, ha legközelebb megyek, hogy velünk munkálkodhasson. Már fel is ajánlott egy finom steppelt selyem anyagot, amit majd felhasználhatunk.

A legendás várában is jártam, fölfelé kapaszkodva kiderült, sajnos nem vagyok gyakorlott túrázó. Kaláka társaim azonban megértőek voltak. Miattam fékezte le gazella tempóját Rózsika (menet közben a tizenkét kőműves legendáját mesélve), lefelé jövet pedig Márián és Jenő fogta a kezem, nehogy a bokámat törjem. Az utána következő vattacukor-kalandunkról nem számolok be, mert félek, hogy kikapok Mária doktornőtől, aki időnként Budapestről jár ide a gyermekek fogait javítgatni. Megígérem, legközelebb elkerüljük a bűnbeesést, nem segítek abban, hogy, amit a fogorvos rak délig, az estére miattam omoljon le.

Mikor Dévára szorongva elindultam én akartam adni. Egy csipetnyit abból, ami nekem van. Nem gondoltam, hogy én jövök haza ajándékokkal megrakottan. Hogy felbecsülhetetlen értékű kincseket találok s kapok: sok-sok önfeledt mosolyt, spontán gyermeki ölelést, megindító őszinteséget, személyes magánmeséket, dalt, imádságot.

Az adományokat köszönöm.

Üzenem: szívemben minden kincsnek találtam polcot.

A szociológusok szerint egy régió lakosainak mentális és morális leépülése a rossz gazdasági helyzet következménye. Azt még soha nem láttam grafikonokkal ábrázolni, milyen eredményeket generálhat az a szemlélet, melynek jegyében gyerekeket arra tanítanak: a mobiltelefonnál, fontosabb a jó szó, az igazmondás, az új ruhánál az elfogadás az egymásra figyelés, a finom falatnál az adni tudás erénye. A dévai gyerekek ezekből gyűjtenek lelki tőkét és csak remélni merem, hogy ezt be is tudják majd váltani az élet nagy zálogházában.

Hogy mennyi lesz az, amit érte kapnak?

Ahogy tőlük tanultam:

„Akár kevés, akár sok,

legyünk érte hálások!”

Pacsika Lia

textilművész

Szeged

{zoomcat catid=1425}