Hozott nekem egy csokrocska pitypangvirágot. Esetlenül tartotta apró kezében, az engedetlen virágszálak ki-kicsúsztak ujjai közül. Volt, amelyik földre esett. Ő lehajolt, összeszedte. Nyújtotta felém és remegő hangon mondta, hogy nekem hozta.

- Vízbe teszem, hogy ne hervadjanak el, jó?

Valami morzsa vagy mi szorult a torkomba, ezért csak intettem neki, hogy jó.

Másnap, testvére kirándulni ment az osztállyal, zöld hét nevében. Mályvacukrot sütöttek. Kissé rossz volt az idő, de a gyermek az jól érzi magát, nem kell neki sok. Egy nyárs és egy zacskó mályvacukor. Hazajött, megölelt és mondta, hogy hozott nekem valamit. Kinyitotta aprócska öklét, volt benne egy fél dióhéj. Nekem adta. És meg volt hatódva.

Két ajándékocska. Pénzbeli értéke nulla. Na de az arc, a felémnyúló kéz, a remegő hang.....felbecsülhetetlen.

És a világ összes kincse nem tudná kifizetni azt, hogy gondoltak rám. Ártatlan szívű, néha huncut, néha rosszalkodó, néha megmagyarázhatatlanul kedves, aranyos Isten teremtmények. Köszönöm Ábel, köszönöm Mártika!

Ma az asztalom legfőbb dísze lesz a pitypangvirág meg a fél dióhéj.

Kolozsi Noémi