2012 első hónapjaitól kezdve állandóan az az évi pünkösdi búcsúról beszéltünk. Aztán támadt egy olyan ötletünk, hogy a mi kis 12 tagú családunk menjen el a búcsúra. Mi, gyermekekül ujjongtunk és nagyon lelkesen beszéltünk mindenről, ami kapcsolatba jöhetett az úttal.

A nevelőnéni és a kántorbácsi „áldását” adta az ötletre, csak az a „kis” probléma tevődött fel, hogy milyen pénzösszegből fogjuk tudni kifizetni az oda- vissza utat, nem feledkezve meg egy kis harapnivalóról, netalán egy fagyizásról.

Ez a kérdés bizony „óriási” szöget ütött mindnyájunk fejében. Valóban, annak ellenére, hogy „csak” néhány száz lejről lett volna szó, hát elég sokat töprengtünk, hogy honnan is tudjuk ezt az összeget megszerezni.

A lelkesedés óriási volt, az útiköltség összegyűjtésére való ötlet nagyon kevés, végül a gondviselésre való ráhagyatkozás türelmet és imát kért és váltott ki belőlünk.

Nemhiába. A nevelőnéni mindig életmentő minden helyzetben. Kitalálta, hogy a Csaba testvér által írt kis imafüzetekből adjunk el, az árát pedig fordítsuk a vonatjegyekre. Mind a tízen elkezdtük árulni az imafüzeteket, ami épp Szent Ritáról, a lehetetlennek hitt helyzetek megoldójáról szólt. Kiderült, hogy lehetetlen dolgok nincsenek...

Azért merem ezt állítani, mert kitartásunk és akaratunk erősnek bizonyult, hisz az iskolában árultuk az osztálytársaknak, az osztályfőnököknek, tanároknak, titkárnőknek, de még az igazgatóságra is bemerészkedtünk, nem beszélve arról, hogy a városban idős, vallásos nénik házát is felkerestük, ahonnan a házőrző futamított meg nagyon gyorsan.

De munkánk, áldozathozatalunk nem volt hiábavaló, hisz az összeg nagy része összegyűlt, amikor a házunkat szigetelő cég főnöke tudomást szerzett célunkról egy bizonyos összeget visszaadott a munkadíjból, hogy bepótoljon útiköltségünkbe. Az is a gondviselésnek tulajdonítható, hogy amikor egy autó fát vásárolva a nevelőnéniék ki akarták fizetni az összeget, a tulajdonos kijelentette, hogy nem veszi el a pénzt, csak annyit kért, hogy foglaljuk imánkba őt és családját. Felesége súlyos beteg volt.

Végre elérkezett a várva várt nap. Emlékszem, hogy egy pénteki nap volt. Reggel mindnyájan elmentünk a 8.00 órási szentmisére, ahol a papbácsi megjegyezte, hogy milyen szépen is éneltünk.

Borongós idő... tudtuk, hogy áldás nélkül nincs csíksomlyói búcsú, ezért biztosan esni fog az eső.

Kovásznáról Sepsiszentgyörgyre mondhatni kényelmesen levonatoztunk.

Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda útvonala már ennél kalandosabbnak ígérkezett. Zsúfolt vonat, levegőtlenség, a folyóson való utazás és gyurakodás... de mindez mi volt ahhoz képest, hogy állandóan a búcsúra gondoltunk.

Délután volt, amire a vonat berobogott a csíkszeredai állomásra. Mindenki megvolt, rendben minden, nekivághattunk az előttünk álló 3 km-nyi útszakasznak, ami a szálláshelyünkre vezetett. A járdán kettesével haladtunk és közben a rózsafűzért mondtuk közösen és hangosan. Csodálatos. Amikor jöttek velünk szembe a járókelők, senki hangján nem lehetett hallani az elhalkulást, hanem a Szűzanya tiszteletére, a kapott kegyelmekért, hálából mindenki imádkozott.

A szálláshelyünk a csíksomlyói Szent Istvánról elnevezett Otthonban volt. Azonban nem valamelyik szobában vagy folyóson vagy bárhol máshol, hanem bármennyire is hihetetlenül hangzik, de a ház kápolnájában voltunk elszállásolva két napra. Igen, a kápolnában.

Megérkezésünk után, kora este elindultunk a keresztúti ájtatosságot végezve a Nyeregbe. Minden stációnál néhány pillanatig próbáltuk átelmélkedni a történteket, imádkozva és énekelve átérezni azt a mérhetetlen kínt és szenvedést amit bűneinkkel Jézusnak okoztunk. Már eléggé ránkesteledett amikor visszafele indultunk. Az úton lefele énekeltünk. A hátunk mögött jövő bácsi megjegyezte, hogy olyan szépen énekeltünk, mintha angyalok lennénk J.

Lefekvéskor különleges és egyedi érzés volt az Oltáriszentség, az oltár közelében belebújni hálózsákjainkba- végre óriásit pihenni. Közülünk még soha senki nem aludt kápolnába addig a napig. Éjszaka amikor egy pillanat erejéig felébredtünk, szemünkkel az örökmécses pislákoló lángját vélhettük fölfedezni- egymás szuszogása mellett.

Szombat reggel már idejében kisétáltunk a Nyeregbe. Izgatott volt mindenki. Volt aki azért, mert először vett részt ezen a búcsún, egy másik lány azért, mert egyedüli reformátusként elesettnek és „tudatlannak” érezte magát, ismét mások azért, mert egy csokrot próbáltak a hála és könyörgés jegyében összeállítani és a Szűzanya kezébe tenni.

A prédikációban Tempfli Imre nagytudású pap tanította a híveket és többek közt volt egy olyan kijelentése miszerint, ha együtt álmodik egy közösség, egy nép, egy nemzet akkor az álom valóra válhat. Valóban. Mi is 12-en együtt álmodtuk meg a búcsún való részvételt, álmunk és akaratunk oly erős volt, hogy minden akadályt legyőzött. Felemelő érzés volt annyi magyar ajkú emberrel imádkozni és énekelni, van remény a jövőre nézve, annak ellenére, hogy egyre kevesebb ajakról csendül fel a magyar ima és ének, de a csíksomlyói búcsú ereje összetartja határon innen és túl élő magyar szíveket.

Természetesen az óriási tömeg miatt a d.u.- i vonatot lekéstük, ezért „kénytelenek” voltunk még egy éjszakát a szentségi Jézus közvetlen közelében tölteni.

Lelkiekben nagyon sokat gazdagodtunk. Jó volt újra égi Édesanyánk elé lerakni mindazt ami nyomasztott, hálát adni és továbbra is kérni oltalmazó segítségét. Éreztük, hogy ha valaki az akkor Ő, aki meghallgatja és meg is érti szívünk minden fájdajmát és örömét. Mint édesanya, tudja, hogy mire van szüksége egy gyermeknek ahhoz, hogy testi, lelki szükséglete meglegyen.

Vasárnap a reggeli szentmise után hazaindultunk és a csíksomlyói Szűzanya áldásával haza is érkeztünk.

Napokig beszéltünk a búcsúról de azóta is többször felemlegetjük, tervezve a következőn való részvételt is. Ha valahol meghallgattatik az ima, akkor biztosan azon a helyen igen.

Jonica Xénia,
Kovászna
2013.02.15