Hamar telnek a napok, hónapok, évek és azt veszem észre, hogy felnőttem. Szüleim kis leányából egy középiskolás nagylány lett. A kommandói falusi kislányból városi bentlakó lett.

Bekerültem a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekotthonba, amely számomra egy ajándék volt, egy újrakezdés, egy második esély. Hiszen szegény családból származok és nem lett volna lehetőségem bentlakásba menni,  mert túl drága.  Mikor először jöttem a Gyermekotthonba,  félve léptem be,  nem tudtam, hogy sikerül-e bejussak, hisz nagyon sok a jelentkező. Arra törekedtem, hogy jó benyomást keltsek.

A kántorbácsi,  Kolozsi István fogadott nagy szeretettel,  és figyelemmel,  és már ekkor tudtam, hogy itt akarok lakni, ebbe a társaságba, ebbe a házba. Eltelt a nyári vakáció,  és már vártam,  hogy megkezdődjön az iskola. Vasárnap érkeztem és nagyon izgatott voltam,  hogy milyenek lesznek a szobatársaim,  akikről sok mindent hallottam a kántorbácsitól. Féltem,  hogy fognak-e szeretni vagy elutasítanak,  de hamar megbarátkoztam az új társaimmal.Kiderült,  hogy két lánnyal fogok egy osztályba járni. Nagyon nehéz volt megszokni a korai felkelést hiszen hosszú volt a nyár. Nehéz volt megszokni a programokat,  de végül is sikerült. Sok mindent tanultam meg itt gitározni, keresztszemest varrni,  amit nagyon szeretek.  Megtanultam,  hogy figyeljek másokra is. Bár néha vannak viták közöttünk,  azért szeretjük egymást.  A nevelőnők és a nevelők szeretettel nevelnek minket,  terelnek a jó útra.

Néha az igaz,  hogy leszidnak,  de csak azért mert féltenek minket,  és legfőképpen szeretnek mindannyiunkat. Azt akarják,  hogy megkapjuk utunkat, amely előttünk áll,  a mi kezünkbe van,  csak mi kell eldöntsük, hogy mit akarunk az élettől. Ha ezt a házat választottam át kell gondoljam,  hogy mit szeretnék magamtól: tanulni vagy csak iskolában járni,  ahol egész nap eltöltöm az időmet? Ez a ház egy újrakezdést biztosít mindenki számára,  egy új életet,  ahol megmutathatjuk,  hogy leszünk valakik. Ez a ház megad mindent számunkra:  itt vannak a nevelők, akik szüleinket helyettesítik,  pótolják és szobatársaink,  akik testvéreinket,  barátainkat egyben. Én azt mondom,  hogyha Istentől kaptunk egy ajándékot ragadjuk meg és éljünk vele.  Sok ember van olyan helyzetben,  hogy nem mehet tovább iskolába,  mert szegény és neki nem adatott meg,  hogy itt lakjon.

Mindennap hálát kell adjunk Istennek,  hogy segít minket,  hogy nem hagyott magunkra és segítő jobbot nyújtott felénk.

Szász Szilvia,
Kovászna
2013.02.15