BÖJTE CSABA HÁZA – NAGY TERHEKKEL ÉRKEZNEK A GYEREKEK A NAGYVÁRADI OTTHONBA

A kilencvenes évek elején Romániában csak állami árvaházak működtek. Nagyváradon hároméves korukig éltek a kicsik, utána Csegődre vitték őket, a Tisza-kastélyból lett gyermekotthonba, amely valójában halálgyár volt. A temetői síremléken látható, hogy 1987 őszétől alig három év alatt 130 gyerek halt meg.

Miután 1992-ben Böjte Csaba ferences szerzetest Dévára helyezték, megalapította a Dévai Szent Ferenc Alapítványt, hogy emberhez méltó életet biztosítson a nehéz helyzetbe került gyerekeknek. Eddig közel ötezer fiatalt fogadtak be rövidebb vagy hosszabb időre 84 házuk egyikébe, amelyből 28 bentlakásos. A nagyváradi Szent Angéla Gyermekotthon az egyik legkisebb ház létszámát és méretét tekintve is. Az intézmény a belvárosban található. Az épület előtti kis kertet, mely tele van virágokkal, az otthonban lakó fiatalok gondozzák.

Ebédidőben érkezünk. Míg a gyerekek ebédelnek, Bartos Csilla, a gyermekotthon vezetője körbevezet minket a házban. A közös helyiségek egyike a nappali, ahol a gyerekek étkeznek, tanulnak, játszanak. Körben a polcok tele vannak könyvekkel, játékokkal. A kis asztalon varrógép áll. Csilla a lányokat kötni és horgolni már megtanította, most patchwork technikával párnákat és falvédőket készítenek. A másik közös helyiség a kis kápolna, amelyet a ház előző tulajdonosaitól, az Orsolya-rend apácáitól örököltek.

A ház egyik részében kilenc lány, a másikban hat fiú lakik. Miután a gyerekek befejezték az ebédet, tanulni kezdenek. Hogy ne zavarjuk őket, Bartos Csillával a konyhában ülünk le beszélgetni.

– Engem megszült egy nő, majd ottfelejtett a nagyváradi kórházban – kezd történetébe a gyermekotthon vezetője. – Nem tudom azt mondani rá, hogy az anyám, soha nem is kerestem. Árvaházba kerültem másfél évre, aztán a Jóisten megsegített, és örökbe fogadtak. Egyébként én is Csegődre kerültem volna…

Bartos Csilla a ’89-es forradalom után újságíróként dolgozott. Így szembesülhetett azzal, milyen sors jutott az egykori Tisza-kastélyba került árva gyerekeknek.

– Mi is csak 1990 januárjában fedeztük fel és látogattuk meg Csegődön a gyermekotthonnak nem, inkább halálgyárnak nevezhető helyet – emlékezik vissza Csilla. – Az újságírókat nagy terembe vezették, ahol huszonöt vaságy állt. Ezekben nem volt ágynemű, csak matracok, és ötven gyerek pucér fenékkel, pisiben, kakiban. Láttunk ketrecben tartott gyerekeket, sőt az is igaz történet, hogy a nagyobb gyerek a kisebbet bedobta a cserépkályhába, mert idegesítette a sírása. Egy pszichológus mesélte, hogy egyszer elvittek huszonöt kisgyermeket Csegődre. Fél év múlva elment látogatóba, és már csak három élt közülük…

A külföldre kijuttatott videófelvétel nyomán Németországból azonnal Romániába utazott egy csoport a túlélő gyerekek megmentésére. Ma idősebb értelmi fogyatékosok élnek Csegődön.

– 1992-ben a négy lányommal, akiket javarészt egyedül neveltem, Érdre költöztem – mondja Bartos Csilla. – Időközben kapcsolatba kerültem Csaba testvérrel. Önkéntes munkát végeztem Déván és máshol, később csoportokat, adományozókat kísértem Erdélybe.

NEM KÜLDENEK EL SENKIT

Böjte Csaba 2012 nyarán meghívta Csillát csíksomlyói lelkigyakorlatra, ahol megkérdezte, nem menne-e vissza a szülőföldjére. Az Orsolya-nővérek kivonultak Romániából, váradi házukat a Szent Ferenc Alapítványra hagyták. Csillát ennek az intézménynek a vezetésére kérte fel Böjte Csaba. A felkérés után egy hónappal az asszony beköltözött az üres épületbe. A barátaival és volt kollégáival elkezdték kitakarítani, csinosítani a házat.

– Amikor idejöttem, nem sok mindent döntöttem el, de azt keményen, hogy nem fogom közel engedni őket magamhoz, és magamat se a gyerekekhez – érzelmileg. Te neveled őket, de nem vagy se az anyjuk, se a nagyanyjuk, ezt jól jegyezd meg, Bartos Csilla! – idézi fel akkori elképzeléseit. – Hát ebből semmi nem lett. Nem lehet őket nem szeretni. Jön, bebújik az ölembe, és könnyekkel a szemében azt suttogja, hogy Csilla néni, annyira hiányzik az anyukám…

Egyszer két kisfiú focizott az udvaron, az egyik elrúgta a labdát, mely a házvezetőnő füle mellett húzott el. A másik rákiabált: „Te, mit csinálsz, levered Csilla néni fejét?! Hát Csilla néni is élőlény!”

– Nagyon örvendtem neki, hogy ezt felfedezték, néha az az érzésem, nincsenek ennek tudatában – mondja mosolyogva. – Eszükbe nem jut, hogy nekem is szükségem lehet pihenésre. Egyszer a szakmákról beszélgettünk, és az egyik kislány azt mondta, hogy milyen jó Csilla néninek, mert nem dolgozik…

Egy gyermekotthon vezetőjének ugyanaz a feladata, mint egy anyukáé. Hozzájárul a család anyagi biztonságának megteremtéséhez, gondoskodik a gyerekekről. Csak itt jóval nagyobb létszámban. A házvezető önállóan irányítja a házat, ő dönti el, mire költi a pénzt. Megválogathatja a kollégákat, sőt abban is döntési joga van, hogy befogad-e egy gyermeket. Egy dolgot nem tehet: nem küldhet el senkit Böjte Csaba beleegyezése nélkül.

A törvény szerint a Szent Angéla Gyermekotthonba csak Bihar megyéből fogadhatnak be rászorulókat. Három év után az otthon megkapta a működési engedélyt, azóta rájuk is nagyon szigorú és nehezen betartható törvények vonatkoznak. Márciustól a román állam is támogatja őket havonta 600 lejjel.

– Törvény írja elő, hogy a megyéből nem lehet kivinni a gyerekeket – mutat rá Bartos Csilla.

– A szüleikhez csak a gyermekvédelmi igazgató engedélyével engedhetem haza őket, aki nem ismeri, soha nem látta őket. Orvoshoz is csak meghatalmazással vihetem, azaz vihetném őket. Ha eltöri a kezét, először menjek a papírért, utána vigyem a gyereket? Annyira szigorúak a feltételek például a konyhával kapcsolatban, hogy azoknak mi nem is tudunk megfelelni. Ezért nem főzünk, hanem hozatjuk az ebédet. Van egy szekrény, mely tele van iratokkal. Gyártjuk a papírokat ahelyett, hogy játszanánk velük. Persze mindent megcsinálunk, mert nem akarunk büntetést fizetni.

A gyerekek általában zavaros családi közegből érkeznek az otthonba. „Klasszikus” eset, hogy az elvált szülők új kapcsolatából gyerekek születnek, és a régiektől meg akarnak szabadulni. Vagy a szülők külföldre mennek, és itt hagyják a kicsiket a nagymamánál, barátnőnél, akik egy ideig nevelik őket, aztán megunják, és beadják az otthonba. És veszélyben lehet a gyerek a saját családjában, mert vagy alkoholisták a szülők, vagy meghaltak, vagy csak az egyikőjük él, és sokszor enni adni sem tud. A váradi házba egy görögkatolikus lelkész vitte be azt a 12 éves kislányt, aki ötéves korától napszámban dolgozott. Nem volt születési anyakönyvi kivonata, és sem orvosnál, sem iskolába nem járt soha. Most 16 éves, és hatodikos egy speciális iskolában.

A LONDONI SZAKÁCS

A gyerekek idealizálva beszélnek a szüleikről, fölmentik őket. Ezért is nehéz eldönteni, hogy hol van a határa annak, hogy a nevelők elmondhassák az igazságot, de ne ábrándítsák ki a kicsiket, és a szülőket se bántsák. Hogy azok is megértsék, nem az a normális, hogy megszülnek egy gyereket, aztán három évig – míg magasabb családi pótlékot kapnak utána – nevelik, majd beadják egy otthonba. A gyerekek az otthonokban keresztény és nemzeti szellemű nevelést kapnak. Közösen járnak templomba, naponta imádkoznak. Négy év alatt 19 gyerek fordult meg a nagyváradi házban. Aki elment, tudja, ha segítségre van szüksége, ide bármikor visszajöhet.

– Négy éve foglalkozom az egyik kicsi lánnyal – meséli az egyik önkéntes, Rácz Rozália nyugalmazott közgazdász. – Néha küszködünk, mert hamar elfárad, de boldog, amikor megdicsérem. Nemrég az egyik órán kissé türelmetlenebb voltam. Tanulás után a kislány mégis utánam szaladt, és megölelt. Aztán odajött a másik, az is átkarolt, meg a harmadik is. Itt az önkéntesek nemcsak adnak, rengeteget kapnak is.

A mindennapokban a házvezető munkáját Szabó Péter nevelő segíti. Már korán reggel begyúrt két adag kelt tésztát: majd kóstolót visznek belőle a közelben dolgozó támogatóknak. Péter Magyarországról jött, nem is tud románul. Hét évig Londonban dolgozott szakácsként napi 14-16 órán keresztül.

– Nem találtam a helyem, üresnek éreztem az életemet, ezért jelentkeztem önkéntesnek az otthonba – emlékezik vissza Szabó Péter a kezdetekre. – Mindenki külföldre akar menni dolgozni, úgy gondoltam, én ellenpélda lehetek.

Tavaly októbertől minden rábízott munkát elvégez, süt-főz, takarít, szerel, szerelni tanítja a fiúkat, és közben nagy szeretettel foglalkozik a gyerekekkel.

– Egy-két hónapig próbálgatják az embert

– mondja mosolyogva –, de most már elég jól megvagyunk. Egyfajta apaképet próbálok adni nekik, ami nagyon nehéz, főleg akkor, ha összeadódik tizenvalahány gyerek szeretetéhsége…

A legtöbben óriási lelki terhet cipelnek. Sok esetben nem is derül ki, hogy mi történt velük otthon. Csak találgatni tudnak.

– Egyszer, mikor hazamentem egy hétre, úgy köszöntek el tőlem, hogy nehogy itt hagyjál minket, mert feljelentünk. Azt hiszem, ez mindent elmond – teszi hozzá Péter, majd kiveszi a megsült pogácsát a tepsiből. Aztán két kislánnyal átviszik támogatóikhoz.

– A legnagyobb segítség számunkra, ha imádkoznak értünk, mi is mindennap imádkozunk a támogatóinkért – mondja Bartos Csilla. – Mi mindennek örülünk, annak is, ha meglátogatnak bennünket, annak is, ha adományt kapunk.

Egyik évben Gyantán, a Körös partján nyaraltak egy támogatójuk jóvoltából, aki kölcsönadta nekik a házát. Májusban a csíksomlyói búcsúban is jártak segítőiknek köszönhetően. Idén egy budapesti házaspár jóvoltából – akik tavaly télen meglátogatták őket, és nagyon fáztak a házban – leszigetelték a padlást. Segítségükkel az összes ablakot is kicserélték. Az interneten van csoportjuk, ha valamire szükségük van, akkor szólnak, kérnek. Kívülről már festetni kellene a házat, a parkettát is jó lenne felcsiszoltatni, a fürdőszobákat pedig teljesen felújítani. Vannak terveik.

KIHARCOLT FIGYELEM

– Mi semmilyen körülmények között nem foglalkozunk örökbefogadással – szögezi le Bartos Csilla. – Keresztszülői programunkat tudjuk felajánlani, amely nagy segítség a gyerekeknek. Támogatni, vakációra vinni lehet őket, vagy levelezni velük. De arra kérünk mindenkit, hogy ez esetben csak hosszú kapcsolatra készüljön. Ne ígérgessenek úgy, hogy nem tartják be.

A házban a gyerekek ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mint bármelyik családban. Veszekednek, néha verekednek. Nemrég az egyikük beteg lett, akkor a többi mind be akart menni hozzá a kórházba. Persze mindegyikük igyekszik kiharcolni magának a figyelmet, van, aki inkább rosszat tesz, csak foglalkozzanak vele. Fegyelmezni leginkább figyelemmegvonással lehet, vagy ha nem csinálhatják azt, amit a többiek közösen.

– Számtalanszor elmondták, hogy nem félnek a veréstől, mert annyit kaptak, hogy számukra az nem büntetés – magyarázza Csilla. – Egyszer az egyik fiú belenézett a szemembe, és azt mondta: Maga úgysem tud úgy megverni, mint az apukám, az úgy a falhoz vert, hogy majdnem odaragadtam. Döbbenetes volt számomra.

Mindannyian felmegyünk a kápolnába, ahol esténként megbeszélik a nap eseményeit. Utána közösen imádkozunk: „Áldd meg, Isten mindazokat, akik nekünk jót akarnak, arra kérünk áhítattal…” Este kilenckor elcsendesedik a ház.

Másnap reggel fél nyolckor az összes gyerek az előszobában tolong. A kapuban elköszönünk tőlünk, majd elindulnak az iskolába.

– Csaba testvérrel szoktuk mondani, hogy milyen jó lenne, ha kiürülne az alapítvány, és minden gyermek igazi családban élhetne – mondja Bartos Csilla, miközben a távolodó gyermekeket nézzük. – Persze úgy, hogy emberhez méltó életet biztosítanak nekik a szülők.

Ozsda Erika

www.magyaridok.hu