Bartos Csilla Nagyváradon született, itt élt 35 évig, újságíróként dolgozott. Húsz évvel ezelőtt Magyarországra költözött, Érden élt családja körében és egy környezetvédelmi egyesület vezetőjeként tevékenykedett. Húsz év után egy idén nyáron kapott e-mail megváltoztatta az életét. Böjte Csaba felkérte a közeljövőben Nagyváradon nyíló Szent Angéla gyermekotthon vezetésére.

Hogy került Érdre?

1992-ben, a rendszerváltás után sok minden történt az életemben, nem éreztem jól magam Romániában, ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekekkel együtt  Magyarországra költözöm. Három évig Csepelen laktam albérletben, akkor a Pest Megyei Hírlapnál dolgoztam és Érdet kaptam meg, mint területet és az akkori polgármesterrel nagyon jó kapcsolat alakult ki. Azt tudtam, hogy Budapesten nem szeretnék lakni ezért körbejártam a környéket és Érden találtam kedvező lakáslehetőséget. Itt nagyon olcsón meg tudtam venni egy könnyűszerkezetes házat.

Mit dolgozott Érden, miután odaköltözött?

Újságokat csináltam, dolgoztam az érdi  művelődési házban, galériában, aztán a helyi környezetvédő egyesületet  vezettem, a  Magyar Rákellenes Ligában dolgoztam, szóval sok mindent csináltam.
Akkor nem sokat látta a család.

Megszokták már, hogy én ilyen vagyok.  1989. december 22-én  Nagyváradon a forradalom napjaiban elfoglaltuk a szerkesztőséget, ahol dolgoztam és akkortól kezdve én csak zuhanyozni jártam haza, tehát mindig nyüzsögtem. Fontos volt, hogy a gyerekeimet mindig önállóságra neveltem, ezért is tudtam sokat távol lenni és végezni a dolgom. Ezt az utóbbi időben meg is köszönték nekem a gyerekeim.

Említettem már, hogy én is érdi vagyok és amikor készültem erre a beszélgetésre, akkor az interneten kutakodtam, mit is csinált Ön Érden? És akkor láttam, hogy  sok évig vezette a helyi környezetvédő egyesületet. Őszintén meg kell mondjam, nem sokat hallottam erről az egyesületről, pedig 15 évig éltem Érden, mielőtt én is Nagyváradra költöztem.

Pedig állandóan benne voltunk az Érdi Újságban. Az, hogy valaki környezetvédővé válik, annak mindig van valami személyes oka.  Nekem volt egy élettársam, Gyurkó János, aki környezetvédelmi miniszter volt. De nem az a kérdés, hogy ő miniszter volt, ő inkább műemlékvédelmi szakember volt.  Sajnos 1996-ban meghalt és az ő emlékére készítettem 1997-ben egy könyvet. Ezt követően halálának 10. évfordulóján 2006-ban kiadtam a doktori disszertációját, olvasható ma is az interneten „ Árpád-kori templomok a Kárpát-medencében” címmel. Gyurkó János született környezetvédő volt, úgy született és úgy halt meg. Ő volt az, aki a villanyt sohasem hagyta égve, aki a szemetet soha nem dobta el, a vizet soha nem folyatta, ő ezt nem tanulta soha. Ő ilyen volt. Mellette lettem én is ilyen.

Engem mindig a részletek érdekelnek. Az, amikor egy ember egy nagyot vált az életében , az hogyan történik?  Arra lennék kíváncsi, hogy került vissza ismét Nagyváradra? Ült otthon a gyerekeivel együtt egy szép napon Érden, játszott az unokákkal, egyszer csak megszólalt a telefon, a vonal másik végén Böjte Csaba atya volt és azt kérdezte:  kedves Csilla, nincs kedve hazajönni Nagyváradra egy most induló  gyermekotthont vezetni?

Nem éppen így volt, 8 éve kapcsolatban vagyok Csaba testvér alapítványával, a dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal. Érden én voltam a referensük, menedzserük. Folyamatosan vittem Érdről  művészeti csoportokat a dévai, a szovátai,  tusnádi házba. Itt jegyzem meg, hogy ma már 70 háza van az alapítványnak és 2500 gyereket nevelünk. Folyamatosan olvastam az alapítványról, előadásokat hallgattam, Böjte Csaba minden könyvét elolvastam, önkéntesként is többször jártam Déván, ahova tudtam elmentem meghallgatni Csaba testvért, keresztszülőséget is vállaltam, összességében mondhatjuk, hogy Csaba  testvér „fan” vagyok.

De hogy is volt ez a megkeresés?

Igen, ültem az internet előtt és jött egy e-mail Csaba testvértől, hogy menjek el Csíksomlyóra, mert lelki gyakorlatot tart. Számoltam, osztottam, szoroztam és arra jutottam, hogy nem tudok elmenni, mert erre nekem nincs pénzem. Csaba testvér többször is kérdezte, hogy jövök-e? A választ mindig eltoltam. Aztán hirtelen jött egy váratlan munka – számítógépen tördelek -  ami rögtön megteremtette az utazás anyagi alapjait.

Véletlenek pedig nincsenek.  

Igen, véletlenek nincsenek, én mindig azt mondtam, hogy engem az Úristen a tenyerén hordott. Folytatva tehát, akkor elmentem Csíksomlyóra a lelki gyakorlatra, ez egy ilyen kertépítés, gyomláltunk, kapáltunk. Egyszer Csaba testvér odajött hozzám, hogy menjünk félre, nézzünk meg egy kis növényt.  Félrevonultunk és akkor megkérdezte, hogy ugye Te nagyváradi vagy? Igen – mondtam. Így folytatta: nem akarnál visszajönni a szülőföldedre?  Mondtam Csaba testvérnek, hogy se munkám, se lakásom nincs Váradon, négy gyerekem és az öt unokám Érden van.  És ha lenne munkád és lakásod, visszajönnél-e? – kérdezte.  Akkor elmondta, hogy Nagyváradon kapott egy házat és  ha lenne ehhez kedvem, akkor ennek vezetését szívesen rám bízná.  Eufórikus állapotba kerültem, de ugyanakkor tudtam , hogy a kicsi lányom éppen állapotos, Érden van a munkahelyem, szóval egy ilyen kettősség volt bennem, hogy mit csináljak.  De már  a nyáron kijöttem, itt voltam 3 hétig, takarítottam, dolgoztam, szívemben-lelkemben már készültem az új feladatra.
Aztán eljött az idő és a napokban végleg hazaköltözött Nagyváradra és beköltözött az új házba.
Igen, már itt vagyok, a holmijaim, a bútoraim is  is megérkeztek Érdről.  Van már egy kolleganőm, 22 éves székelyföldi kislány, végtelenül aranyos, a gondolataimat is kitalálja, úgy mosogat, ahogy én elképzelem, úgy rendezi  a dolgokat , ahogy én is tenném. Ez is egy ilyen csoda, hogy elsőre ez is tökéletes.

Nyilván sok mindent örököl, így a házat, a környezetet, szóval sok mindent és nyilván sok minden újat szeretne csinálni. Mi az, amit ténylegesen örököl és mi az, amit - mint új vezetője a gyermekotthonnak - szeretne megvalósítani?

Egyrészt a házat örököltük az orsolyita nővérektől, végtelenül hálásak vagyunk nekik, óriási dolognak tartjuk, hogy a gyermekekre gondoltak. A ház beosztása adott, olyan amilyen, sok mindent meg kell benne változtatni, talán ez jövőre megvalósulhat.  Öt gyermeket várunk az első napokban, ők  már az utcán voltak Váradon. El lehetett volna vinni őket más városba, egy házba, de akkor nem tudták volna tartani a kapcsolatot a szülőkkel, mert a szülők Nagyváradon élnek. Úgy döntött Csaba testvér, hogy az mindennél fontosabb, hogy a gyerek  tartsa a szülőkkel a kapcsolatot.  Mi nem fogadjuk a gyermekeket örökbe. Mi  nem leszünk a gyermeknek  anyja helyett  anyja, apja helyett apja. Azt tudnám mondani, hogy ez olyan, mint mikor odaadnak egy virágot egy kertészetnek és mi öntözzük azt, metszük, tápoldatozzuk, de egyszer majd visszaadjuk. Ha nem a szülőknek, akkor a társadalomnak.

Hány gyermek lesz az otthonban?

Mint mondtam, öt gyermeket várunk először, de hamarosan tele lesz a ház, ahogy az engedélyeket megkapjuk. Minden gyerek egy külön történet, mindegyik gyerekből egy regényt lehet írni.  Az alapítvány csak olyan gyermekeket fogad be, akiket a vér szerinti szülők, vagy rokonok kérnek elhelyezésre.  Év végéig  - ha már minden engedélyünk meglesz a házra, kis felújítást is végzünk - akkor maximum 20 gyermek fog élni itt. 

Meddig lesznek itt a gyerekek?

Az alapítványnál addig vannak a gyerekek, ameddig  önállóan a lábukra nem állnak. Ez mindenhol így működik, ha figyelemmel kíséri valaki a magnificat.ro honlapot,  akkor olvashatja, hogy  Csaba testvér elmondja, hogy unokája született itt, ott, amott. A Dévai  Szent Ferenc  Alapítvány idén 20 éves. Csaba testvér ezalatt a húsz év alatt nagyon sok gyermeket felnevelt, sokan közülük nevelők lettek az alapítványnál, vagy itt dolgoznak.  Csaba testvér követi minden gyermeke  sorsát.
Azt el kell mondanom, hogy az alapítványnak  van egy fontos szabálya, amely a házvezetőket érinti. Eszerint a házvezetők abszolút önállóságot kapnak, mindenben dönthetnek, ők választják meg a munkatársakat, ők dönthetnek abban, hogy kit fogadnak be a gyerekek közül. Egyetlen dologban nem dönthet önállóan a házvezető.  Abban , hogy elküldjön egy gyermeket.  Abban csak Csaba testvér dönthet.  Még egy dolog: ha egy gyerek menni akar, akkor elengedjük, mert ez nem egy börtön.

Mennyire tud differenciálni egy ilyen otthon akkor, amikor változó életkorú gyermekek élnek benne? Tehát az egyik kisiskolás, a másik gimnazista, a harmadik meg már egyetemre jár.  Akkor hogyan élnek itt együtt?

Marosvásárhelyen és Kolozsváron van már olyan ház, ahol egyetemisták élnek és oda járnak egyetemre.

De mi van akkor, ha egy váradi gyerek majd, aki itt fog élni a házban, később  ide szeretne járni mondjuk a Partiumi Keresztény Egyetemre?

Akkor idejön és innen fog járni. De mondok egy másik példát. Van  három szakközépiskolás korú fiú, aki talán ide fog kerülni. Borson van egy mezőgazdasági szakközépiskola , ott fognak tanulni, a településen van egy tanya, ahol a gyakorlatot fogják végezni, nap mint nap, aztán majd hazajönnek aludni ide a házba. Ilyen terveink is vannak.

Térjünk vissza az eredeti kérdésre. Mi az, amit Ön szeretne itt megvalósítani ?

Elkalandoztam, bocsánat. A házat szeretném fejleszteni, modernizálni, akár még tetőteret is építeni rá. Ezt csak támogatásból lehet megvalósítani. Nevelési szempontból nem szeretném azt, hogy az itt élők, olyan „ intézeti gyerekek”  legyenek. Hanem olyanok, akik tudnak viselkedni, enni, akiknek az értékrendjük az, hogy a szemetet nem dobjuk el,  szeretném ha segítenék ők is majd másokon.  Már fel is vettem a kapcsolatot több szervezettel, akik például időseket gondoznak. Amikor már nagyobbacskák lesznek a gyerekek, akkor  elmegyünk idősekhez, segítünk nekik bevásárolni, kitakarítani és minden egyebet.  A Szent István terv szellemében szeretnénk nevelni gyermekeinket.  Azt szeretnénk minden gyermeknél elérni, hogy ne várja azt, hogy majd a kormány, majd az önkormányzat, vagy mit tudom én ki segít. Nem. Álljon a saját lábára minden esetben. Amit  én tudok, arra majd megtanítom őket.

20 év után jött vissza Nagyváradra. Hogyan fogadták az ismerősök?

Nagy szeretettel fogadtak. Érdekes volt, hogy mikor visszajöttem, akkor néhány embert felhívtam, hogy akkor itthon vagyok. Azok meg továbbadták a többieknek, akik meg hívtak, hogy itt vagy megint és nem is szólsz? Nagyon-nagyon jól esik. A barátnőm és még  három-négy ember van, aki a kezdetektől mindenben segít itt az otthonban.

Ön szerint mikor lesz olyan a ház, amilyennek megálmodta?

Jövő ősszel. Biztos vagyok benne, hogy Csaba testvér és én is sokat fogunk tenni azért, hogy további támogatókat találjunk.

Hogyan zajlik majd egy nap az otthonban?

Reggel elvisszük a gyerekeket a Szent László Gimnáziumba, valamennyi gyerek oda jár, ott tanulnak az általános iskolában.  Délben értük megyünk és hazahozzuk őket. Akkor ebéd, pihenés, kis játszás. Aztán tanulás, vacsora, zuhanyozás, este kilenckor lefekvés. A jelszavam, ami szerint szeretnék itt élni és tanítani: szeretet, őszinteség, tisztaság és rend. Egyetlen egy parancsolat van: ez a szeretet parancsolata.  Biztos, hogy én amikor idejöttem, nem úgy jöttem ide, hogy én szeretni fogom ezeket a gyerekeket. De meg kell keresnem bennük azokat a pontokat, ahol szeretni valók. És nagyon sok ilyen pont van.

Mi lesz az Érden maradt családdal? Mit szóltak a gyerekek ahhoz, hogy visszajön Váradra?

Hát én nagy szervező vagyok, ma is megszerveztem, hogy többen legyünk, mert paradicsomot főztünk, tettünk el télire.  Itt vannak az utca elején a mallersdorfi nővérek és tegnap este szóltak, hogy nem akarunk-e paradicsomot eltenni? De vissza a kérdésére. Hát önkéntesek segítségét fogom kérni majd akkor, amikor például a lányom szülni fog és akkor egy hétre majd hazamegyek.  Katikára, aki kolleganőm – akiről a beszélgetés elején szóltam - már mindent rá lehet bízni, két éves gyakorlata van, a tusnádi házban dolgozott.  Őt is önkéntesek fogják majd segíteni, ha távol leszek. A gyerekeim megszokták, hogy állandóan mozgásban vagyok. Az egyik lányom azt mondta, hogy támogat, hogy idejöjjek,  a másik meg nehezményezte, hogy miért nem az unokákra vigyázok. Mind másként gondolkodik. De ez így van rendjén.  Természetesen ezek a dolgok idővel mind megoldódnak.

Mi motiválta önt igazából akkor, amikor elvállalta ezt a munkát?

Engem 55 évvel ezelőtt megszült egy asszony a nagyváradi kórházban és ott felejtett. Másfél éves voltam, amikor a „szüleim” örökbe fogadtak. Ha nem teszik ezt, akkor ma egy kereszt lennék Csegődön. Ennek a borzalomnak mindenki ismeri a részleteit. Tartozom ezzel „ szüleimnek” : édesapámnak és édesanyámnak – én így hívom őket. Az  igazi édesapámat és édesanyámat soha nem ismertem, de nem is akartam őket megismerni. De tartozom ezzel az árva és elhagyott gyerekeknek is.  Ha tudok egy kicsit javítani a sorsukon, szépíteni rajta, akkor ezt megteszem. Elsősorban az Úristennek tartozom ezzel, aki a tenyerén hordott 55 évig, négy gyermeket becsületesen, egyedül felneveltem, mindegyiknek szakmája van, családja van, unokáim vannak.  Tartozom én is annyival a világnak, hogy ebből egy kicsit vissza adjak.

Monostori Károly
www.nagyvaradi-hirhatar.ro