Emlékszem, nagy-nagy izgalommal készültünk a petrozsényi túrára és a Házban lakó gyerekek meglátogatására.
Igazi csapatként összefogtunk, szervezkedtünk, tettük amit meg kellett tennünk, kicsit kötelességtudatból, kicsit ember és felebaráti szeretetből, kicsit összetartásból.
Tettük lelkesen, tettük szívvel és lélekkel, időt, pénzt, energiát nem sajnálva, magunkat nem kímélve.
Tettük nem igazán tudva, hogy mi vár ránk, hogyan fogadnak minket, milyen élményben lesz részünk, de éreztük, hogy tennünk és mennünk kell, tudtuk, hogy el kell jutnunk oda.
Aztán eljött a Nagy Nap.
Útra keltünk. A szívünk, - ahogy közeledtünk - az izgalomtól, a várakozástól egyre hevesebben és hevesebben vert.
Kérdések kavarogtak a fejünkben:
- Ott van-e még?! Megismer-e még, megismerem-e?!
- Akit nem ismerek, elfogad-e, elfogadom-e?!
- Meg tudják dobogtatni a szívem, meg dobogtatom-e a szívüket?!
- Megszeretem- e, megszeretnek-e?!
De a kérdések és a kérdések által keltett gondolatok, érzések nem ülhettek ki az arcokra. Mégiscsak felnőttek vagyunk, ráadásul abból a marcona fajtából! Palástoljuk el! Az nem lehet, hogy meglátják rajtunk!
Megérkeztünk!
Kár volt aggodalmaskodnunk, egy pillanat műve volt és a szívünkbe férkőztek!
Megláttak és megkedveltek, aztán megszerettek! Megláttuk, megkedveltük és aztán megszerettük Őket!
A hol vidáman mosolygó, hol érdeklődőn tágra nyílt, tiszta és őszinte gyermeki szemek mindannyiunk lelkét megigézték!
Volt aki nehezebben adta be a derekát. Közülünk és közülük is!
De aztán fel és elszabadultunk mindannyian! Csimpaszkodtak belénk, játszottunk Velük, vontak, húztak magukkal. Tótágast álltak, énekeltek, táncoltak, ugráltak. A legkisebbtől, a legnagyobbig!
És közben szövődtek a szorosabbnál szorosabb személyes kapcsolatok. Keresték bennünk a példaképet, a barátot, a családot, az anyukát, az apát!
És ha néha mindeközben arra gondoltunk, hogy másnap mennünk kell, összeszorult a szívvel öleltük magunkhoz Őket!
A Mikulásos előadást odaadóan és meghatóan adták elő! A mikuláscsomagokat gyermeki várakozással és izgalommal fogadták el, de meglátszott rajtuk, hogy többet akarnak tőlünk!
Hogy maradjunk még! Hogy visszatérjünk! Hogy ne felejtsük el Őket!
Hosszú este volt! Beszélgessünk még! Játszunk még! Még egy kicsit, no még egy utolsót, egy legutolsót, egy legeslegutolsót, aztán meg egy legeslegutolsó utánit is!
Csendes takarodó után, nyugtalan éjszaka. De nem a mienk volt a legnyugtalanabb!
Kora hajnalban már, egy-két kislány a folyóson várta, hogy megjelenjünk.
Várták az új anyukájukat! Hiszen megígérték, hogy lehetnek még együtt, hogy játszhatnak még!
Nehéz szívvel, palástolt könnyes szemekkel jártuk végig a Házat szobáról-szobára!
Búcsúztunk, de tudtuk, hogy ide még visszajövünk! Megígértük!
Hiszen VISSZAVÁRNAK!
Köszönik a kitartásotokat!
Köszönik az áldozatos munkátokat!
Köszönik a jó és igaz lelkű emberek összefogását és adományait!
