Végignézek
gyermekeimen. Eszembe jut a sok évvel ezelőtti élmény. Akkor valaki
azt mondta egyik gyermekem (négy van) méhen belüli ideiglenes tartózkodása
kapcsán, hogy miért „tartjuk” meg, hiszen az előző éppen nemrégiben
született. Mintha kismacskáról lenne szó. Most ülünk az asztal
körül mindnyájan, és az jár az eszembe, hogy melyiket is „nem
kellene etetnünk”. Számomra ezek elrémisztő gondolatok. Mi lett
volna, ha engem is „elvetett” volna szülő édesanyám? Hol lennék
most fizikailag, vagy mi lenne lelkemmel?
Többször láttam olyat, hogy egy kutyának három lába volt. Az állat így élt, evett, aludt, vagy éppen ugatott, és nem zavartatta magát testi fogyatékossága miatt. Olyat is láttam, nem hittem a szememnek, hogy egy Dacia autó három keréken gurult, és nem borult fel, így vett részt a közlekedésben. A kutya élni, a Dacia működni akart. A lélek is ehhez hasonlatos, élni és működni akar. Akkor is, ha krízisben van. A jót akarja, a jót keresi, családot, sőt nagycsaládot akar. Mert mindenki tudja, az is, akinek nem adatik meg, hogy családban élni jó. Higgye el a kedves olvasó, nagycsaládban élni még jobb. Bárkivel előfordulhat, hogy elveszti egyik végtagját, sőt akár az előbbi példát említve, egyik kerekét is. Nem lehet előre meg mondani, hogy ki mikor milyen élet- és döntési helyzetbe kerül. Az a hajléktalan férfi jut eszembe, akinek szeme láttára égett benn egy autóban a családja egy baleset során. Így lett alkoholista. Sokféle okok vezethetnek oda is, hogy egy anya azon gondolkozzon, hogy mit kezd egy benne megfogant élettel.
Aki ennek elvetése mellett dönt, nehéz élethelyzete miatt csak a negatívumokat látja, ekkor érthető módon a nehézségek kerülnek előtérbe. Nem merül fel, hogy a megszülető gyermek milyen örömforrás lehet, és milyen családi élet bontakozhatna ki a kisded nyomán akkor is, ha a kismama az adott pillanatban magára maradt. Mert reménytelen helyzetek nincsenek, bármikor lehet párt találni. Több olyan ismerősöm is van, aki több gyermekéhez „talált” apát. Vagy sajnos gyakran fordul elő, hogy a nő a fiatalkorú abortuszok miatt később meddővé válik. Mindenesetre ítéletet alkotni semmiféleképpen nem a mi dolgunk
„Pelikán elvtárs, az élet nem habos torta” - hallhattuk a nagysikerű Tanú című filmben. Az ember nem választhatja meg azt, hogy milyen körülmények közé születik, és kik a szülei vagy éppen milyen lelki-anyagi körülmények között tölti gyermekkorát. Egy azonban biztos: mindegyikünk egy apától és egy édesanyától származik, nekik köszönhetjük az életünket, akár becsüljük azt, akár nem, ha éppen olyan élethelyzetben vagyunk. Nemzedékről nemzedékre így adjuk át az életet, fenntarva nemcsak fajunkat, és nemzetünk, családunk fennmaradásáról így gondoskodunk. Lehetne azt is mondani, hogy ez a természet rendje.
Ha egy nő azonban nem kívánt gyermekáldás elé néz, abban nyilván felmerül e fenti dilemma. Vagyis nehéz helyzetében az elfogadás és az elvetés között kell döntenie. Ugyanakkor sok alkalommal a döntésben a nő egyedül marad. Hol van ilyenkor a társa? Vagy egyáltalán van-e? Mert a felelősség bizony fele-fele arányban oszlik meg. Pedig sok esetben csak a nőt ítéli meg a társadalom.
Sokat gondolkoztam, hogy miként lehetne egy dilemma előtt álló nőt megsegíteni. Olyan eset is adódott, hogy az abortusz előtt álló nőnek felajánlottam egy olyan terméketlen párt, akik örökbe fogadnák a megszületendő kisdedet, de ez sem használt. Tapasztalatom szerint a döntés leginkább érzelmi jellegű, a családi, hitbéli, racionális érvek nem nagyon hatnak. Marad a szeretet, az elfogadás és a befogadás.
