A Hargita hegység aljában, Csíkszeredában születtem, ahol kis családom éldegélt. A szüleim a sok konfliktus, súrlódás és vita miatt pár év után külön élték tovább életüket, a testvéremmel mi édesanyámmal maradtunk.

1999-ben az ötödik osztályt fejeztem be, amikor édesanyám annyit mondott, hogy elutazunk egy kolostorba Dévára. Életemben addig csak annyit hallottam a kolostorokról, hogy ott nővérek élnek, elzárva a külvilágtól. Sírtam, dühöngtem, morogtam, hogy mi miért kell oda elmenjünk, itthon milyen jó, itt vannak a barátaim, a családom és itthon vagyok. Az iskolában addigra nagyon jól összekovácsolódtunk a társakkal, hisz évek óta együtt zenéltünk, énekeltünk és tanultunk. Azt hittem, hogy nekem vannak a legjobb osztálytársaim, a legjobb tanáraim, mindenben a jót láttam és nagyon jól éreztem magam. A szüleim külön költözésével mi Csíkszentdomokosra, a nagymamámhoz költöztünk haza, aki amivel tudott, azzal segített minket. Mivel bentlakásban voltam egy évig, távol a szüleimtől, hisz csak hétvégén mentem haza, ezért megtanultam, milyen egyedül boldogulni a mindennapokban. Akkor 11 éves voltam és eléggé öncentrikus, hisz nem vettem észre, hogy édesanyám mennyit küzd, hogy jó legyen nekünk, hogy ne érezzük a sok nehézséget.

Csíksomlyón Mária lábától Dévára egy zöld mintás busszal utaztunk, ami tele volt gyerekkel, kicsikkel és nagyokkal. Nagyon kedvesek, nyitottak és barátságosak voltak. Emlékszem, hogy a hosszú úton nem éreztem magamat egyedül, mindig valaki kíváncsian odajött hozzám és beszélgettünk, sokat kérdezgettek, alig bírtam visszaválaszolni. Nagyon jó hangulat volt a buszon, énekeltek és nevettek nagyon sokat és ami nagyon érdekes volt, hogy mindenki mindenkit ismert. Nagyon megtetszett, amit láttam és éreztem, hogy nem vagyok idegenek között, mindenki feltétel nélkül elfogad úgy, ahogy vagyok és hatalmas szeretet volt mindannyiukban.

Megérkeztünk Dévára és itt egy új élet várt, új barátságok, új kihívások, minden új és itt találkoztam Csaba testvérrel először. Olyan igazi gondoskodó édesapa volt. Odafigyelt ránk, meghallgatott az esti beszélgetésekkor és mindig mellettünk volt. Csaba testvér és a ferences testvérek nagyon sokat segítettek, hogy közel kerüljek a jó Istenhez, megtanultam mellettük helyesen imádkozni, szentmisére jártam a többi gyerekkel együtt. Nagyon sok időt töltött velünk, gyerekekkel. Az új napi programot hamar megtanultam, megszoktam és észre sem vettem, mikor, de már otthon éreztem magam Déván is.

A kolostor mellett két tömbház van, s ott laktam a nevelőszüleimmel és a testvérkéimmel, így igazi családi életünk volt, sok-sok testvérrel. Megéltük a mindennapi nagy családi konfliktusokat, amikor reggel mindenki korán kelt, egy fürdőn osztoztunk és együtt voltunk. Sokszor súrlódtunk, vitáztunk a lányokkal, összevesztünk és kibékültünk, nem haragudtunk egymásra sosem. Drága nevelőapám volt a kántor bácsi, így nem szakadtam el a zenei élettől, hisz mellettem volt, kitől nagyon sokat tanulni tudtam. Volt kórus is, amiben nagyon boldogan énekeltem. A családban a hangszertanulás sem volt idegen, így megalakítottuk a Turul együttest. Nemcsak zenéltem, hanem a néptánc csoport tagja is lehettem, ahol nagyon szerettem táncolni. Minden napra volt valami plusz tevékenység vacsora után. Mindig együtt voltunk a lányokkal, hisz többen laktunk egy szobában, hárman osztálytársak is voltunk és nagyon jó közösséget alkotott a mi családunk. Itt megtanultam a társaimmal való örömöknek örülni és együtt küzdeni egy közös célért. Ez a konfliktuskezelésben is sokat segített, hisz mindent megbeszéltünk, ha nem is azonnal, de este lefekvés előtt biztosan, nem aludtunk el úgy, hogy harag legyen bennünk.

Gyerekkorom legszebb éveit töltöttem Déván, nagyon sokat tanultam a nevelőszüleimtől a mindennapi életükről, a párkapcsolatban lévő harmóniáról, a családi idillről, a pontosságról, az őszinte szeretetről és a barátságról. De nemcsak ők voltak mellettünk, hanem Jucika néni, aki nagymamánk helyett gondoskodó nagymama volt, a szakács nénik, akik finom ételeket főztek, s mikor nagyobbak voltunk, segíthettünk nekik a konyhában a zöldségpucolásban, a reggeli, ebéd vagy vacsora kiosztásánál, mikor hova voltunk beosztva. Az irodás nénik, akik a háttérben dolgoztak. A tanáraink, akik mindent megtettek, hogy megtanuljuk a tananyagot és szeressünk tanulni, legyünk nyitottak az új dolgokra. Mint csíkszeredai lánynak, a román nyelvvel volt nagy gondom, hisz elég nehezen ment a tanulása. A sok kedves önkéntestől, a Dévára látogató támogatóktól kapott sok jó tanács így utólag érlelődik meg bennem, s most értem meg az akkor elmondott jó tanácsot vagy elmesélt történetüket.

Leérettségizve hazajöttem Csíkszeredába, itthon elvégeztem egy egészségügyi posztlíceumot és minden megtettem, hogy itthon is helyt tudjak állni. Nem szakadt meg a kapcsolatom Csaba testvérrel, folyamatosan tartottam a kapcsolatot vele és nevelőszüleimmel. Hogy a tanulmányaimat folytatni tudjam, az iskola mellett dolgoztam. Megtanultam egyet, hogy kemény munkával lehet csak építeni az életemet, mint a testit, mint a lelkit.

Csíksomlyón a kegytemplomból a Szent Antal kilenced interneten való közvetítésénél segítettem a jelenlegi férjemnek, a közös munka segített, hogy kapcsolatunk elmélyüljön. Jelenleg három gyerekemet nevelem férjemmel együtt és most már nem diákként, hanem mint munkatárs próbálom Csaba testvér munkáját segíteni. A www.magnificat.ro honlapot szerkesztem, Csaba testvér írásait, elmélkedéseit és az alapítvány munkásságáról írt cikkeket gyűjtöm össze, és teszem fel a honlapra.

Itthon a családban nagy segítségeim a férjem szülei, kik nagyon közel laknak hozzánk, és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. A gyerekek az iskola mellett hokiznak és a komoly programok miatt sok szervezést igényel, hogy elkerüljük a bonyodalmakat. Mint minden családban, nálunk is vannak időnként súrlódások, konfliktusok, hisz mindig azt a legkönnyebb megbántani, aki mellettünk van, de meg tudjuk beszélni, bocsánatot tudunk kérni egymástól.

Nagyon sokat fejlődtem az évek alatt és nagyon hálás vagyok, hogy a Szent Ferenc Alapítvány diákja lehettem, hisz, ha nem kerültem volna oda, most biztos, hogy nem itt lennék. A jó Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ott, ahol egy ajtó bezárul, valahol kinyílik egy másik és ezt saját életemben is megtapasztaltam.

Nagyon hálás vagyok az életnek, ami nem mindig könnyű, de szeretettel megélni a mindennapokat nagy ajándék.

Antal Emőke, illusztráció: Jónás Csongor

www.csalad.hu