A tegnapi nap margójára, avagy „Úton Csaba testvérrel – búcsú Dévától, indulás Csíksomlyóra”
Egy különös, szívemig ható nap volt.
Megható és mégis örömteli. Ott lehettem, amikor Csaba testvért elkísértük új helyére – a dévai otthonból Csíksomlyóra.
Nehéz szavakba önteni mindazt amit éreztem, érzek. Harminchárom év... ennyi időt töltött Déván. Mennyi emlék, mennyi arc, gyermek, mosoly, ima, harc, csendes kitartás és határtalan szeretet fűződik ehhez a helyhez.! A jelenlétével éltette, formálta, táplálta ezt a közösséget.
Számomra ez a nap nemcsak egy költözésről szólt, hanem valami mélyebb lezárásról. Olyan volt, mintha egy könyv utolsó oldalait olvastam volna – de már sejteni lehetett az új kötet első mondatait is. Éreztem a szívemben a búcsú fájdalmát, ugyanakkor a hála örömét is. Hálát azért, hogy tanúja lehettem ennek az útnak, hogy kicsit én is részese ennek a küldetésnek.
Ahogy néztem őt elindulni, tudtam: semmi sem vész el. Amit Déván épített, az tovább él. Az emlékekben, az emberekben, a szavakban, a csendekben. Bennem is.
Én elkísértem. Testben, lélekben, gondolatban. Hiszem, hogy amit most kezd Csíksomlyón, ugyanazt a szeretetet hordozza majd, amit Déván megélt – csak új formában, új arcok között.
Ez a nap számomra a hűségről is szólt. Hűség az úthoz, amit együtt egy csapatként jártunk, és hűség ahhoz az emberhez, aki ennyi éven át másoknak adott reményt.
Valami véget ért – de bennem sok minden megmarad. És amíg ő megy tovább, én is, mi is vele tartunk. Csendesen, hittel, szeretettel. Mert én tudom, hogy nem a hely teszi az otthont, hanem az a lélek, aki benne él. És ez a lélek most Csíksomlyón folytatja, ahová én mindig visszatalálok majd.
A tegnapi nap margójára, avagy „Úton Csaba testvérrel – búcsú Dévától, indulás Csíksomlyóra”