A három testvér
Sokat hallottam a hiperaktív gyerekekről, de igazán nem alkothattam róluk képet, amíg meg nem ismertem Andrást. A négyéves kisfiú ugyanis nem egyszerűen eleven, izgő-mozgó rosszcsont volt.
Ha az egész kiscsoport szépen és illedelmesen ült a helyén, András előbb utóbb - inkább előbb - felállt és elcsent egy játékot, vagy megpiszkálta valamelyik társát, vagy egyszerűen a földre vetette magát, hogy ott fetrengve élvezhesse, hogy mindenki vele foglalkozik. A dolognak az adta meg a "különös különlegességét", hogy a kiscsoport tagja volt András két és fél éves kisöccse, Bebe, egy nagyon lassú, gyámoltalan apróság is.
Ha Andrást valamelyik garázdálkodása után jól megérdemelt büntetésként az üldögélő ovisok alkotta kör közepére vontam, hogy nyilvánosan megszidjam, Bebe mellé kucorodott, s mint a világegyetem egyetlen biztos pontjába kapaszkodott András karjába, s hatalmas könnycseppekkel siratta fivére izgága természetét, ami megint bajba sodorta. András ilyenkor persze csak önelégülten nevetett, s én mindig szegény, ártatlan, csintalan testvérével önkéntesen sorsközösséget vállaló Bebére való tekintettel el is hagytam a szidást.
A délutáni alvás is ennek szellemében zajlott. Bebe az elsők között elaludt, míg Andrást minden alkalommal el kellett különítenem, hogy a többiek pihenni tudjanak őuraságától.
Nehéz volt vele, ugyanakkor mindig meghatott kisbabaöccse hihetetlen ragaszkodása ehhez a rosszcsonthoz. Bebe, mint az egzisztencialista gondolkodó megtestesülése teljesen idegenül mozgott az óvoda közösségében, és az egyetlen igazodási pont számára bátyja volt, így sajnos, gyakran előfordult, hogy a rosszasságban is követőjévé vált. Ennek a két kislegénynek van még egy nővére is, a nagycsoportos, nagyon komoly és okos Alexandra. Édesanyjuk minden hétvégére hazavitte a három lurkót, ám egy péntek este - ez óvónői pályafutásom után történt, amikor már jó ideje az iskolában tanítottam - megdöbbenve láttam, hogy Andrásék is az egyik családot bővítve az ebédlőben vacsoráznak.
Abban a családban már volt egy ovis, Dénes - egy elsős kislány megfogalmazásában a legkacagósabb óvodás. Lehet, hogy amikor még én voltam az óvónénije nem ezt a jelzőt választottam volna, Dénes édesapja ugyanis börtönben van és fia számos tanult viselkedési formát hozott otthonról. Már ha annak nevezhetjük azt, hogy valaki egy műanyag kuglival üti hanyattfekvő ovistársa fejét, amíg az óvónéni egy pillanatra nem figyel oda, majd amikor "játszótársa" érdekében megpróbálják annak közeléből eltávolítani, beleharap a pedagógus - én… - kezébe. A történet hitelességéhez tartozik azonban, hogy ekkorra - hála ügyes és végtelenül türelmes nevelőjének - Dénesből szinte
mintaovis vált. Hát mellette csücsült most szép sorban Alexandra, András és Bebe.
Kérdezősködésemre megtudtam, hogy ittmaradásuk oka pusztán annyi, hogy senki nem jött értük. És ez történt a következő hétvégén is. Akkora már megtudtam azt is, hogy édesanyjuk kórházba került, édesapjuk atyai felügyeletéről pedig annyit, hogy jóval idősebb, tizennégy éves negyedik testvérük ez idő alatt szintén kórházba került, mert
öngyilkosságot kísérelt meg. A karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon délután már csak ők hárman voltak az oviban. Ahogy vártam, hogy mi induljunk, bementem az oviban, s játszottam Alexandrával, Andrással és Bebével. De aztán még számos dolgom sürgető tudatában szomorúan ott hagytam őket. A kocsiban már úton jutott eszembe, hogy vajon mi lett a kicsinyekkel. Útitársnőm, aki budapesti vendégként szintén megismerte a három tetvért a következő szavakkal nyugtatott meg:
- Az édesanyjuk jött értük. Láttam is, ahogy elmennek, az anyjuk hóna alatt egy kicsi fenyőfa volt.
Bónis Orsolya
Hajni
A gyerekek között nagy izgalmat keltett, hogy Kányádi Sándor - egy igazi költő! - jön Dévára és író-olvasó találkozóra vár minden érdeklődőt. Magam is útnak indultam a művelődési házba két kislánnyal. Ők különösen a költészet hatása alá kerültek a jeles esemény alkalmából, s előző este maguk is bontogatták írói tollaikat. Egyikük, a kis negyedikes Melinda útközben arról csacsogott, hogy milyen jó verset írni, majd hirtelen hatalmasat sóhajtva megjegyezte, hogy milyen kár, hogy költő viszont csak férfi lehet. Miután én ezt feltevést semmisnek nyilvánítottam, és elmeséltem, hogy milyen sok költőnő van, szemérmesen rám nézett, majd szinte elnyelte kérdését.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Hát… hogy… Gondolja a tanárnéni, hogy mi is költők leszünk? A hetedikes Hajni elnézően mosolygott. Előző este írt is egy verset, amit most mind a nevelőnénije, mind az én biztatásomra egy gyűrött papírlapon magával hozott. Terv szerint a beszélgetés végén vittük volna oda a nagy költőnek. Így is történt, persze Hajni szemérmességére tekintettel az én háttérbiztosításommal mert csak odamenni Kányádihoz, aki helyben el is olvasta a verset, majd őszintén megdicsérte Hajnit, és egy kis lapra írt is neki pár bíztató sort. Felemelő volt a hazaút a fellegekben járó kislánnyal. Pár héttel később egy magyarországi
tévécsatorna munkatársai jártak Déván, s mikor engem, mint magyar tanárt kértek, hogy hívjam össze a jól szavaló gyerekeket, hirtelen arra gondoltam, hogy milyen szép lenne, ha Hajni elmondhatná ezt a saját versét. A kislány nagyon elfogódottan, de beleegyezett. A kamerák kereszttüzében őszinte átéléssel elmondta a Hazaszeret-et. Az előadást
döbbent csönd követte. A magyarországi vendégek és a többi dévai gyerek egy emberként bámult Hajnira:
- Ezt tényleg te írtad?
Hajni szégyenlősen mosolygott, s én erősítgettem a küszöbről:
- Igen, ez a saját verse.
Lehet, hogy Hajniból még nagy költő lesz, de azt hiszem, annál nagyobb dicséretet soha nem fog kapni, mint ezen a napon azt az elismerést azzal az őszinte átérzéssel, ahogy az egyik fiú hosszú pillanatokig a kezébe temette az arcát.
Bónis Orsolya
Havas és jeges mulatságok Déván
A hó leesését Déván mi felnőttek, tanárok és nevelők egyszerűen így foglalhattuk össze: a gyerekekkel való kapcsolatunkban új perspektívát nyitott. Ezt néha humorosabb pillanataimban kiegészítettem azzal, hogy megtanultunk félni a gyerekektől. Bármerre is evickélt az ember a jeges udvaron, soha nem lehetett biztonságban a szemfüles apróságoktól, akik csak arra lestek, hogy az arra járót meghógolyózzák. A hó szombaton esett le, amikor egy magyarországi cserkészcsapat vendégeskedett Déván. A fiatalok hatalmas hócsatákat vívtak gyermekeinkkel, és látva engem többször meg is jegyezték, hogy látszik, a kicsik pontosan tisztában vannak azzal, ki az, akit meghógolyózhatnak.
Ahogy akkor ők hitték!
Vasárnap délelőtt mentek el, s délben a gyerekek mér érdeklődve szemléztek, hogy hol találhatnak új játszótársak. Olybá tűnt, hogy az egymás elleni harc már nem jelent nekik igazi kihívást. Nemsokára észrevettek minket… Először csak néhány puha hógolyót éreztem a hátamon, később a tömbházak előtt vonulva meglepetésszerűen Levente ugrott elém és egy nagy adag havat nyomott a nyakamba. Húga, Tündike, mintha csak erre várt volna hátulról ugrott rám és a téli csapadékot egyenesen az arcomba nyomta. Prüszkölve próbáltam visszanyerni méltóságomat, de a két, pillanatok alatt eltávolodott rosszcsont messziről vett sortűz alá. Ezt már nem hagyhattam. Hógolyókat gyúrtam, és megpróbáltam
visszadobálni őket. Nem sok sikerrel. Ellenben az ő dobásaik rendre célba találtak. Futni kezdtem utánuk, és sikerült beérnem őket. Büszkén mondhatom, megvédtem a tanárok becsületét. De a hó csak az egyik fele a természet téli örömeinek. A másik a jég. A tömbházak előtt pompás csúszkapálya alakult ki.
A gyerekek libasorban csúsztak nagyokat rajta. Kis elsőseink kérésének nem tudtam ellenállni, így húzóként én is beálltam a játékba. Kezüket fogva futottam velük, és a jeges pályán végighúztam őket, hatalmas kacagások közepette. Hamarosan azt vettem észre, a kicsik már azért állnak sorba, hogy én húzhassam őket. Minden méltóságomat félretéve, önfeledten szaladtam a hóban, élvezve a kis tenyerek meleg, biztonságkereső fogását.
Bónis Orsolya
Hétköznapi csodák Déván
"áldás a gyermek, a földről beszél, mely nehéz, s ahonnét vétettünk,
és az égről beszél, amely az ígéretföldje."
(Esterházy Péter)
Érdekes, milyen könnyű átélni a gyermekek hangulatát, érzéseiket, vágyaikat. Dévára érkezésem után két hétig az óvodában segítettem. Valahányszor a délutáni alváshoz öltöztettem őket, mélyen megérintett a kép, ahogy ezek a kisgyermekek – világunkra épp csak megérkezett jövevények – kis idegenekként totyognak pizsamáikban. Éreztem kiszolgáltatottságukat, félelmüket attól, hogy egyedül legyenek. Csodálatra méltónak találtam az olyan apróságokat is, hogy levetett ruhájukat maguktól összehajtják, és a székükre teszik, mert meghatott igyekezetük, hogy megfeleljenek a felnőttek elvárásainak. A jutalmuk ilyenkor sokszor csak egy barátságos tekintet, egy mosoly – de ez számukra a minden, mert biztonságot és szeretetet sugároz a felnőttől, és ez az, amire a legjobban vágynak.
Csodálatos élményeket ad az a feltétel nélküli hit és bizalom, amivel a gyermekek körülvesznek minket, felnőtteket. Ma este is, amikor átmentem az udvaron, sorra futottak hozzám, hogy hulló csillagot láttak, és félnek, mert nem tudják mitől van, hogy mikor megyek fel hozzájuk a héten, hogy vegyem fel őket egy kicsit, vagy csak, hogy adjak egy
puszit. Amióta itt vagyok, nagyon sokat adott nekem a szeretetük – de még többet az, hogy szerethetem őket.
Csodálatra méltó, mennyire odafigyelnek az emberre! Egyből átérzik, ha valami baja van. Egyik nap a várnál kirándultunk, és egy kicsit rossz kedvem volt, de igyekeztem, hogy ne mutassam ki. Az egyik kisfiú – amikor senki nem figyelt oda – átölelt, és megkérdezte, miért vagyok szomorú. Nagyon meghatott ez a tapintatos törődés – néhány pillanatig olyan érzésem is volt, mintha én lennék a gyermek és ő a felnőtt.
Az óvodában történt, hogy egyik délután nagyon fájt a fejem. A gyerekeknek természetesen nem mondtam, de amikor a délutáni alvás után öltöztettem őket, érezték, hogy valami bajom van. Így a nagyobbak – de ők is csak négyévesek! – maguktól öltöztetni kezdték a kisebbeket, hogy ne kelljen mindent egyedül csinálnom. Most az iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanítok, s emellett délutánonként háromtól hétig különórákat tartok: helyesírást, fogalmazást, olvasását és szövegértést gyakorolunk. Természetesen adódnak nehézségek, de ezekért bőségesen kárpótol, hogy látom, hogyan
fejlődnek a gyerekek: sok fogalmazást iratok velük, s őszinte örömmel írtam be a piros pontokat, amikor a kezdeti pársoros írásaik helyett egy-két oldalas házifeladat-fogalmazásokat találtam a füzeteikben. Próbálok minél szigorúbb lenni, hiszen fegyelemre van szükség ahhoz, hogy rendesen dolgozhassunk, ezért büntető dolgozatot iratok vagy büntető felelésre hívom ki azt, aki zavarja az órát. Ilyenkor persze előfordul, hogy kiderül: valaki nem tanult, és be kell írnom a rossz jegyet. Furcsának tűnhet, de engem bánt, ha ilyenkor valamelyik gyermek megsértődik, mert mindig azt hiszem, arra gondol, hogy azért büntetem, mert haragszom rá. Szerencsére a legtöbb esetben belátják a hibáikat és képesek őszintén megbánni rosszaságaikat, és bocsánatot kérni. Megható, hogy mennyire komolyan veszik ezt! Egyszer az egyik kislány nagyon rossz volt, és emiatt alaposan meg kellett szidnom. Először visszafeleselt, de egyre inkább kezdte átérezni a helyzet komolyságát és sírva fakadt. Kis idő múlva egy levéllel keresett meg, amelyben bocsánatot kért, megígérte, hogy megjavul és a végére odaírta: nagyon szeretem magát. Ez is egy olyan „hétköznapi csoda” itt, Déván.
Megdöbbent a gyerekek ragaszkodása is! Az egyik kisfiúnak születésnapja volt, s aznap délután vele a negyedik különórám volt, tehát már elég későn kezdődött. Alig tíz perce tart az óra, amikor szólnak, hogy megérkezett, az udvaron vár a kisfiú édesanyja, akit hónapok óta nem látott, és aki este már megy is tovább. Természetesen mondtam a fiúnak, hogy menjen csak, nem tartom tovább az órát. Ám ő ragaszkodott hozzá, s az ablakból kiabált le az édesanyjának, hogy jöjjön fel ő is, s így végül az anyuka is „részt vett” az órán. Mindazonáltal nagyon törékeny és szövevényes kapcsolat az, amely minket, felnőtteket a gyermekekhez fűz, s bár még csak két hónapja vagyok itt, máris sok-sok csodát jelentett nekem. Remélem, az elkövetkezendőkben e kapcsolat még szorosabb lesz – s még több csodát tár fel!
Bónis Orsolya
Kirándulás Vajdahunyadra Az alsó tagozatnak egyhetes őszi szünete volt, de persze kicsinyeink felének nem volt hova hazamennie, így maradtak a kolostorban. Tanító nénijeik beosztva mindennap foglalkozást tartottak a számukra, az osztályok átköltöztetése miatt azonban szükségük lett volna egy pakolós napra, ezért erre bevállaltam én a szolgálatot. Jálics Józsival és Julie-vel kitaláltuk, hogy elvisszük a gyerekeket Vajdahunyad várába. Balázs, a kispapunk is csatlakozott hozzánk. Csak első órám volt aznap, így kilenckor találkoztunk az udvaron. Bepakoltuk a gyerekeket a kisbuszba, és kezdetét vette a kirándulás! Természetesen szakértő felnőttekhez illő módon kellőképpen felkészültünk a Hunyadi-mondakörből, így útközben a gyűrű, a holló és egyéb érdekességek történeteivel szórakoztattuk és okítottuk a gyerekeket. Vajdahunyad vára hatalmas élmény volt mindannyiunk számára. Mint egy hatalmas emeletes labirintusban kalandoztunk a várban, átvágtatva a különféle lovagtermeken, csigalépcsőkön és összekötő folyósokon, élvezve, hogy számos esetben visszajutunk oda, ahonnan indultunk. A kicsinyek elvarázsolva ismerkedtek a történelmi atmoszférájú hellyel. Barangolásunk végeztével, a gyerekek előrerohantak a felvonóhídon, és mielőtt megakadályozhattam volna őket egy román árusnál kötöttek ki, aki kis faliképeket és nyakba akasztható érméket kínált nekik. Mire odaértem a fele társaság már nyakláncban pompázott. A félig elnyomott dühvel fordultam volna az árushoz - hiszen bosszantott, hogy gyermekeink kicsi pénzüket ilyesmire adják ki, amikor Balázs, közülünk az egyedüli románul is tudó felnőtt felvilágosított, hogy a román elárusító tudja, hogy a kicsik a Szent Ferenc Alapítványtól vannak, és mindannyiuknak ingyen ajándékoz egy érmét, ráadásként minden osztálynak egy faliképet. Egészen elszégyelltem magam.
Bónis Orsolya
Marika A szüreti bálra tizenkét leányzót vittem. Családjaikban számosan voltak apróságok, így nevelőnénijeik az ő lefektetésükkel voltak elfoglalva, ezért kértek meg engem, hogy viseljem gondját lányaiknak a mulatságon. Tíz perces séta vezetett abba az épületbe, ahol a bált rendezték. Útközben két lány - testvérek - karolt belém két oldalról. Csak félig hallgattam csacsogásukat, mert félig a további tíz leányzóra figyeltem. Így, Marika - a kisebbik - szavai is csak homályosan jutottak el hozzám. Hosszú hajamat csodálta, s aztán - neki egészen rövid haja van - a saját nyiratkozásáról mesélt. - Miután levágattam a hajam, halt meg édesapa. - megdöbbenve kaptam fel a fejem ezekre a szavakra. Először nehezen értettem meg a motyogva előadottakat, de aztán egyértelművé vált számomra a két testvér története. Édesanyjuk három éve, édesapjuk öt hónapja halt meg, akkor kerültek ide. - Nincs is kedvünk bulizni, táncolni. - tette hozzá szégyenlősen Kati, az idősebbik. - De olyan mindegy, hogy a blokkban ülünk vagy a bálban. Talán jobb lett volna a blokkban - folytatta elmélázva. - Ott már megszoktunk. A teremben egymásmellé telepedtünk, és székeinken kuporogva figyeltük a táncolókat. Kati vágyakozva nézte barátnőit, akik önfeledten ropták. Hamarosan nem tudott ellenállni a folytonosan feléje nyúló kezeknek és beállt közéjük. Marika elégedetlenül figyelte. Lassú számok következtek, a lányok egymással táncoltak, a fiúk szégyenlősen támasztották a falat. Egyszer csak érzem, hogy valaki megfogja a kezemet. - Jön tanárnéni? - kérdezte Marika. Óvatosan fogtam át törékeny vállait és kezdtünk el forogni a halványan világító lámpák alatt. A következő ugrálós számot már Katival hárman táncoltuk. Az alapítványi napon a művelődési házban rendezett előadáson Marika mellém ült. A kórus és a tánckar közösen mutatta be a Kömíves Kelemennét. Nagy élvezettel figyeltem a gyerekek tehetséges énekét és táncát, mígnem a darab ahhoz a részhez érkezett, amikor Kömíves Kelemen kicsi fia megtudja, hogy édesanyja meghalt, és szíve bánatában meghasad. Önkéntelenül Marikára néztem. Nagy könnycseppek folytak alá szeméből, de ő is pont rám nézett: - Elsírtam magam. - suttogta szégyenlősen, és fejét az oldalamba fúrta. Nem tudtam, hogy mit mondjak. De nagyon erősen öleltem magamhoz.
Bónis Orsolya Mikulás napja
Pótnevelői pályafutásomra esett Mikulás napja is. Persze mondanom se kell, hogy milyen izgalommal vártam! Hiába, az ünnepek igazi, mesés hangulatát a gyermekek igaz és őszinte hite adja meg. A kicsik természetesen hittek a Mikulásban. A hatodikosok már gyanakvóak voltak, de azt ők is ellenvetés nélkül elfogadták, hogy Lappföldön, messze tőlünk él a Mikulás, és miután minden tudásomat latba vettem kiselőadást tartottam az óraeltolódásokról, azt is elhitték, hogy a Mikulás személyesen képes minden ország minden egyes gyermekének kiszállítani az ajándékokat. Mármint a jóknak, persze. A nagyobbakkal kényesen kerültük e témát. Tapintatosak voltak a kicsik miatt - és talán ők is hinni akartak a mesésen jóságos öregapóban. Hát így várakoztunk, hogy hátha hozzánk is benéz a jó öreg. A gyerekek furcsán - talán hirtelen támadt önismereti rohamoktól elgyötörten - egyre kevésbé hitték, hogy hozzánk is ellátogat a Mikulás bácsi. - Holnap majd mindenki ajándékokkal megrakottan megy iskolába, csak ez a család megy üres kézzel. - fogalmazta meg a közös félelmet Tündike. Nevetésemet nehezen legyűrve nyugtattam őket, hogy ne adják fel a reményt. Hirtelen csengettek, s az események rendkívül felgyorsultak, ugyanis pillanatokon belül ott állt köztünk egy zsákocskákkal telepakolt hatalmas kartondobozt szorongatva a Mikulás bácsi. A gyerekek áhítattal sorakoztak és szinte hipnotizáltan léptek elő nevük hallatára. Ki énekelt, ki verset mondott, ki táncolt a jó öreg kérése szerint. Az óvodás Noémi is ügyesen elmondta a Dióbél bácsi című költeményt, amikor Szimónára került utoljára a sor. A kislánynak énekelnie kellett volna, de dermedten állt, s láttam, hogy hatalmas barna szemei lassan megtelnek könnyel. A gyermekek sorában állva, a közös megilletődöttség hatása alatt egy darabig én is csak bámultam, hogy most vajon mi lesz, amikor rájöttem, hogy nevelőként nekem kéne közbelépnem, s ezt egy: - A család majd segít! - felkiáltással meg is tettem. Így közösen elzengtük a Hull a pelyhes-t, Szimóna is megkapta az ajándékát, s a Mikulás elégedetten távozott. Lányaim önfeledten bontogatták az ajándékcsomagokat: írószer, plüssállat, zokni lapult bennük, no és persze édesség, amit rögtön mindannyiunknak meg kellett kóstolnia. Lassan csillapultak a kedélyek, én egyre inkább az ágyak felé irányoztam őket, amikor valamelyikük rádöbbent, hogy én nem kaptam ajándékot. Miután ez természetes volt, tréfával ütöttem el a dolgot, majd látva őszinte aggodalmukat, magyarázni kezdtem, hogy a felnőttek nincsenek érintve a Mikulás-ajándékozásban, de addigra a lányok között futótűzként terjedt szerencsétlenségem története, és egy emberként sajnáltak engem, hogy már igen kínosan éreztem magam. Lassan azonban megtettük a lefekvéshez szükséges előkészületeket, amikor az egyik kislány szólt nekem, hogy az ajtóm előtt látott valamit. Nagyon meglepődtem, de persze ellenőriztem a dolgot. S láss csodát: hatalmas Mikulás-csomag fogadott a szoba küszöbén. S mennyi minden benne! Írószer, füzet, plüssállat, kazetta és fülbevaló, hajcsat, karkötő. A lányok a saját tárgyaikat rakták össze, hogy nekem hirtelenjében Mikulás csomagot készítsenek. Megilletődötten néztem a kis csodatévőkre, és azt se tudtam, mit mondjak. Újra gyereknek éreztem magam! És az érzés elkísért másnap is. Pénteken ugyanis a nővérekhez voltam hivatalos, a meghívó szerint egy kis teára és szeretetre. Azt hittem egyszerű kis beszélgetés lesz a program, de mennyire meglepődtem, mikor hamarosan beállított az egybegyűltekhez, a nevelőkhöz is a Mikulás. Ez a Mikulás meglehetősen hasonlított vidám kispapunkhoz, Balázshoz, de ez a tény az ünnepi megilletődöttség hangulatából mit sem vont le. Olyannyira, hogy mikor a zsákocska osztásnál rám került a sor, s - mint magyar tanárnőnek - egy Petőfi verset kellett volna elszavalnom, Szimonához hasonlatosan csak szelíden néztem magam elé. - Hát mondj egy mesét! - próbálta tréfásan megoldani a helyzetet Balázs, de rajtam annyira úrrá lett a gyermeki átérzés, hogy szégyen, nem szégyen, bizony erre is csak szemérmesen mosolyogtam. - No, hát kacsints egyet! - találta fel magát Balázs, és miután e nehéz próbát kiálltam, megkaptam 2002. második Mikulás-csomagját.
Bónis Orsolya
Sanyi Sanyi, mondjuk ki őszintén, nem tartozik a legéleseszűbb fiúk közé a hetedikben, sőt ezzel még igen finoman tártuk fel a valót. Ráadásul már az első órák egyikén büntetődolgozatot kellett íratnom vele. Társaitól elkülönítve, az egyik szélső padsor legelső padjában rágta magányosan a ceruzáját, és szemmel láthatóan nem tudott semmit. Igen ám, de az egyik segítőkész társa leírta egy papírcetlire a kérdésre adandó választ, és eljutatta neki, Sanyi pedig nagy ákom-bákom betűivel abból másolta le. Persze észrevettem, és egyből elkoboztam mindkét irományt, és rögtön beírtam az egyest, hiszen a puskázásért az jár. Különösen az volt a szomorú – mondtam is Sanyinak – hogy míg a kérdés a balladai jegyek a Walesi bárdokban volt, addig ő – egyébként valószínűleg tényleg jót akaró, csak nem elég alapos társának köszönhetően – a Rákócziné című ballada tartalmát írta le. Erre Sanyi kapta magát, összefogta könyveit, füzeteit és megfontoltan fejbe csapta a segíteni akarót. Ezen eset után a szombat délelőttöket rendszeresen kettesben töltöttük Sanyival, hogy megpróbáljuk közösen megemészteni az órán tanultakat. A balladáknál elsőként versszakról versszakra próbáltam rávenni, hogy mesélje el, miről szól. Rövid idő múlva szerényen beértem volna, ha egy-egy sort fejt meg. Végül kíváncsiságom már csak arra terjedt volna, hogy ki mondhatja azt a sort. Miután ezt az egyik balladánál, éppen az ominózus Rákóczinénál végigmondtam, és szerettem volna tőle is hallani, ám ő konokul minden sornál csak azt morogta: A gerlice madárka. Gondoltam, ez bizony nem lesz egyszerű menet. Végülis felkészültünk valahogy, és úgy ítéltem meg, hogy lassan eljött az idő, amikor Sanyi az osztály előtt felelhet, felmutatva tudományát, és kijavíthatja az egyest. És összességében nem is csalódtam benne, örömmel írhattam be a hetest. Következő dolgozatíráskor azonban elszörnyedve láttam, hogy Sanyinak a padban nyitva van a könyve. Egyértelmű volt, hogy szegény véletlenül hagyta nyitva, és úgy tette be, és valóban nem is próbált beletekingetni. Úgy tettem, mintha nem venném észre, de az osztályból többek – hiszen e korban, a káröröm majdnem olyan fontos, mint a szolidaritás – jelentkeztek, és beárulták Sanyit. Be kellett írnom az újabb egyest.
Újra együtt tölthettük volna a szombat délelőttöket, de ekkor már új kihívás állt elénk. A fogalmazásírás. Sanyi számára ez egy-két odavetett, se füle, se farka mondatot jelentetett. Újra és újra írattam vele Toldi Miklós kalandjainak történetét, de nem értünk el nagy eredményeket. Egyik délután mentem Sanyiékhoz, ő nyitott ajtót, de pizsamában volt. Apró szemeit lesütve morogta nekem: Ne közelítsen tanárnő, mert rühes vagyok. – Akkor kísérték éppen az elkülönítőbe. Talán megszokásból, de magával vitte a magyar könyvét és füzetét. Az aznapi fogalmazás Toldi monológja a nádasban volt. Amikor megkaptam a dolgozatot, megrökönyödve olvastam a helyenként ugyan kusza, de elementáris erővel, nagyon mélyről feltörő érzelmeket, indulatokat megfogalmazó mondatokat: „… egyedül vagyok és félek. Senki nincs körülöttem. Lépések zaját hallom. Nagyon félek. Ki lehet az? Talán az éjszaka vad ragadozói? Nem, hű szolgám az, Bence. …” És így ment végig. Igaz, hogy ilyen jó új munka több nem került ki Sanyi kezei közül, mint ez, amit a betegszoba magányában írt, de azt hiszem, azt megértette, hogy a fogalmazásokban merhetünk őszinték lenni, sőt kiírhatjuk magunkból gondolatainkat, félelmeinket. Egy másik alkalommal ugyanis, azt a feladatot kapta, hogy Karácsony közeledtével írjon levelet a Jézuskának. Azt hittem egyszerű kérések sora lesz az írás, de amikor olvasni kezdtem, őszintén megrendültem.
„Jézusom, néha attól félek, nem szeretsz engem. Nem szeretsz, azért, mert én bolond vagyok.”Nos hát mindezek után, nagy izgalommal vártam, hogy milyen lesz Sanyi olvasónaplója. Ugyanis a hetedikeseknek is házidolgozatot kellett leadniuk a kötelező olvasmányukból. Tudtam, hogy Sanyi nagyon készül, mert elárulta, hogy írógépen készíti el a dolgozatát. „De csak azt írom le, ami belemegy a fejembe!” – tette hozzá, vélhetően azért, hogy csökkentse elvárásaimat. Végülis egy nappal később adta le, mint a többiek. Iskola után, amikor hazaértem, főztem egy teát és a fotelben elhelyezkedtem kinyitottam a mappám, hogy elővegyem Sanyi dolgozatát. De nem volt ott. És a könyvben sem. A füzetekben sem. A táskámban sehol sem. Egyáltalán nem volt meg. Elszorult a szívem. Ennek a szegény fiúnak annyira kicsi az önértékelése, hogy bolondnak tartja magát, és azt hiszi emiatt Jézus sem szereti. Magyarból igyekszik, én meg elvesztem a dolgozatát. Vacsoránál szomorúan kanalazgattam a levesem. Egyszercsak vádló árny magasodott felém: Sanyi volt, kezében meggyűrt, koszos lapok fűzére. „Tanárnő – mondta panaszosan – ezt ott hagyta a tanári asztalon. Leesett, és a többiek véletlenül megtiporták.” Megnyugtattam, hogy a dolgozat ezzel mit sem veszített az értékéből. Este pedig elégedetten konstatáltam, hogy valóban kár lett volna, ha olvasatlanul veszendőbe megy a dolgozat, amelyet már csak írója lelkesedésének és igyekezetének elismeréseként is tízesre értékeltem.
