Szent Klára Médiatáborban készült alkotások 2. rész
Sok kicsi sokra megy
A médiatábor keretén belül sok helyen megfordult a már összeszokott kis riporter-csapatunk. De talán sehol sem kaptunk olyan szeretetteljes és meleg fogadtatást, mint a szászvárosi gyerekotthonban. Talán innen, a sok kicsi gyerek közül kerülnek ki a későbbi nagy emberek, hisz akármilyen kicsik, nagyra törő, szép álmaik vannak.
Szászváros látványosságai közt tartják számon a Ferences templomot és kolostort. A kolostorban, 1999-ben kezdte meg működését a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Szent Erzsébet Gyermekotthona.
Egy szeles és hideg tavaszi délután látogattuk meg a gyermekotthont. A kinti hideg után nagyon jólesett a meleg fogadtatás. Néhányan elkísértük Csaba testvért, aki azért látogatott a kolostorba, hogy szentmisét tartson nagyszombaton. Amikor megérkeztünk, a gyerekek közül már majdnem mindenki a misére készült. Volt, aki éppen a folyosón végighaladva húzta magára utolsó ruhadarabjait, de voltak olyanok is, akiket a nevelők öltöztettek.
Először a házvezetővel beszéltünk, aki röviden mesélt nekünk az épületről, a ház életéről és történelméről. A kolostor román kori és gótikus stílusban épült, de a történelem folyamán felújították egy kicsit. Jelenleg egészen kicsi gyerekeknek ad meleg és biztonságos otthont már tíz éve. Ebben az évben 65-70 gyerek visz életet az öreg kolostor falai közé.
Bár mindenki sietett, hogy időben elérjen a misére, ránk azért volt ideje a házvezetőnek, Menyhért Ernőnek, sőt még arra is, hogy egy kicsit a saját életéről is meséljen. „ Félárvaként kerültem Csaba testvér szárnyai alá”. Így kezdődött a történet melyből megtudtuk, hogy hogyan lett az otthonban lakó kisgyerekből egy gyermekotthon vezetője. Csaba testvér 17 éve felkarolt egy kisgyereket, hogy segítsen rajta. És ez a kisgyerek négy évig szorgalmas kisdiák, akire mindenki büszke volt és mindenki szerette az otthonnál. Aztán ez a kisgyerek felnőtt és leérettségizett. De az otthonhoz való ragaszkodása még nem engedte, hogy nekivágjon a nagyvilágnak. Így érettségi után 1 évig mindenes volt a dévai háznál. És ezután kántor és tanítóképző főiskolát végzett Marosvásárhelyen, majd, mint „kikupált” és tanult felnőtt visszatért Csaba testvérhez. Csaba testvér, pedig 2003-ban megbízta a szászvárosi ház vezetésével.
Miután mesélt nekünk egy kicsit magáról körbevezetett minket a házban. 5 család alkotja az itteni közösséget. Minden megvan itt, ami kell a gyerekeknek és a nevelőknek: gyerekszoba, nevelőszoba, előszoba és fürdő. Minden tiszta, rendes és játékosan berendezett, pontosan olyan amilyen kisgyerekekhez illik. A legkisebb gyerek mindössze két és fél éves. És a legnagyobb is csak alig 11. De kortól függetlenül a házirend mindenkire ugyanúgy vonatkozik. A legkisebbtől a legnagyobbig mindenkinek fél hétkor van ébresztés, majd hétkor a sok álmos csöppséget a nevelők reggelizni terelik. Általában mindenki hazaért iskolából 1-re, így ekkor van az ebédidő. Délután a nevelők segítségével a gyerekek írni, olvasni tanulnak jókedvvel és játékosan. Annak ellenére, hogy kicsik mindannyian aktívan részt vesznek a ház életében. A kert megművelésében ugyanúgy a felnőttek segítségére vannak, mint a takarításban. Egy részét a gyerekeknek a szülők rendszeresen látogatják, hazaviszik, másokat ritkábban.
A gyerekekkel már nem volt annyira könnyű dolgunk, mint a házvezetővel. Akadt olyan kisfiú is, aki elszaladt előlünk, amikor kérdezni akartunk tőle valamit. De mindenképpen akartuk látni a házat egy ott élő gyerek szemszögéből is így nem adtuk fel addig, míg nem találtunk valakit, aki nem volt annyira szégyenlős. Farkas Paula 11 éves lupényi kislány, aki a testvérével lakik a gyermekotthonban. Később megtudtuk, hogy a dévai háznál is lakik egy testvére. Furcsa volt számunkra, hogy nem tudta pontosan megmondani hány éve van az alapítványnál. Nem tudta pontosan, hogy hét vagy nyolc... hosszú idő mindenkinek nemhogy egy ilyen kisgyereknek. Kérdésünkre kicsit vonakodva vallotta be, hogy szerinte azért kicsit szigorúak a házi szabályok. :)) Azt is elmesélte, hogy ha majd felnő, festő szeretne lenni, mert nagyon szeret rajzolni és megmutatta nekünk néhány munkáját.
Nem volt időnk másokkal is beszélni, hiszen kezdődött a mise, de ennyi elég volt, hogy ha nem is pontos, de azért valamennyire közeli képet alkossunk a ház életéről. A szentmise előtt azért még kiszöktünk egy kicsit a kertbe. És olyan volt, mintha egy mesébe léptünk volna be. Gyümölcsfák sokasága vesz körül mindent. Szerencsések vagyunk, hogy ilyenkor tavasszal látogattunk el oda. A zöldülő, virágzó fák illata betöltött mindent. Egy pillanatig nem találtam szavakat arra, amit láttam. És végül egyetlen kifejezés jutott eszembe, amivel illetni lehet ezt a csodálatos kertet: egyszerűen gyönyörű! A keskeny ösvény fölött húzódó boltíves állványt szőlő növi be. Jobbra melegházak hosszú sora vonul végig a kerten, másik oldalra tekintve a templom oldalát látjuk, melyet különböző futónövények nőttek be. A napfényben megcsillant egy kis medence tiszta vize. Az egész kertet apró kavicsokból kirakott ösvény hálózza be.
Az udvaron egy kerekes kút áll. Felnézve az udvarról egy körteraszt látunk, melyre régimódi falépcső vezet fel. Olyan érzés volt, mintha egy régimódi parasztházban járnánk.
Nem hiszem, hogy létezik olyan gyerek, aki nem örülne, hogyha ilyen helyen ennyi kedves ember közt nőhetne fel. Igazán szerencsések az itt lakó gyerekek!
Szerkesztette: Pap Zselyke,
Vándor Adél,
Bíró Csilla Julianna,
Szabó Sándor
Mindentől távol, Istenhez közel
Az úton a kolostor felé nem haladtunk át nagy városokon. Talán ezért éreztük úgy, hogy kissé magunk mögött hagyunk mindent és egy olyan helyhez közeledünk, ahol Istennel találkozhatunk.
Országunk nyugati részén, a Maros csöndes vidékén, a Fehér Kőrös völgyén át vezet egy kanyargós út magas hegyek, mély, növényben gazdag völgyek, és kisebb nagyobb román falvak közt, kis csapatunk következő állomására: Kőrisbányára.
A tatárjárás előtt, a 13. században épül a falu központjában egy román stílusú kolostor. Ez a kolostor békésen szolgálta célját egészen a tatár betörésig, mikor annyi más emlékművel együtt megrongálták. Ezután ismét egy békésebb időszak köszöntött az öreg épületre. De ez csak a vihar előtti csönd volt. A világháború után a kolostor 50 ferences rendi szerzetes börtöneként szolgál.
És ma? Mivel az épületet nagyon kevés alkalommal renoválták szinte kiabál róla, hogy mennyire régi. A falai már omladozófélben vannak, és mégis állnak. Talán az Isteni Gondviselés tartja egyben őket. És mindemellett nyugalmat és biztonságot áraszt belépőjének, mint általában a templomok.
A boltíves bejárat után rögtön lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. Nem azért, mert hatalmas épület volt, hanem azért mert annak ellenére, hogy nem drágakövek, és nem cicomás díszek sokasága várt minket odabent, hanem fából készült padok, fából faragott képkeretek, és mindenféle fából készített díszlet, mégis gyönyörű volt. Elképesztő érzés volt végigsétálni a padok között, azzal a tudattal, hogy ezt a díszletet több száz évvel ezelőtt valaki képes volt ilyen gyönyörűen megalkotni. Jó érzéssel töltött el, hogy az ember ilyenre is képes nem csak a rombolásra.
A bejárat után balkéz felől rózsák sokasága közt áll egy Jézus-szobor. Mintha vigyázna a virágokra. És ezzel a szoborral szemben kis szentélyben, fehér csipkefüggönnyel eltakarva a halott Jézus szobrát láthattuk Mária ölében. Ezt a szobrot nem csak virágok ölelik körül, hanem két imádkozó kis angyal is.
A magas boltíves mennyezet viseli leginkább a múlt megpróbáltatásainak nyomát. A festék itt-ott lepattogott és ezeken a helyeken jól látható, hogy az eredeti mennyezet kék színű volt. A mennyezet ma szentképeknek ad helyet, és különböző ábráknak. Olyan érzés volt, mintha egy történetet mesélne.
Kis körútra indultam, hogy közelebbről megnézhessek mindent. Sötét és nagyon meredek csigalépcső vezet fel a karzatba. Odafönn áll egy régi fából készült orgona. A nagyon precízen elkészített faragott virágok díszeit ma porréteg takarja. Talán ezért, talán másért, nagyon elhagyatottnak tűnt számomra. A kottagyűjtemények porosan és kissé rendetlenül állnak egymás hegyén hátán, mintha a kántor a legutóbbi távozása után,- mely ki tudja milyen régen volt – úgy tervezte volna, hogy hamarosan visszatér. És aztán mégsem jött vissza....
Az ablakok magasak, keskenyek, de egyáltalán nem díszesek, így a hangsúly a fából készült díszletre esik.
A fal díszítése furcsa volt és ezért figyelemfelkeltő. Első pillantásra olyan volt, mintha repedések futnának rajta keresztül kasul, behálózva az egész templomot. De aztán megnéztük közelebbről és rájöttünk, hogy tudatos és érdekes festői alkotás. A kusza vonalak egy kis részen találkoznak, és egy írást alkotnak, melyben az alkotó nevét és a festés idejét olvashatjuk: Juhász Ferencz 1925.
Az oltár díszítése is eltér a szokásostól, hisz a kereszt helyett egy szobrot láthatunk.
Csaba testvér Déváról utazott ide, hogy Húsvéti Szentmisét tartson. Nagyon kevesen jöttek el, fiatalok és idősek, minden korosztályból néhányan csak, de akik eljöttek hozták a szívüket és a lelküket. Családias hangulatban folyt a szentmise, hisz Csaba testvér nem az oltárnál prédikált, hanem előrement a padokhoz, hogy minél közelebb legyen a hívekhez. Mivel az öreg orgonát senki nem használta, egy idős néni énekelt, hogy szebb legyen a szertartás.
A szentmise után lehetőségünk volt megnézni a kolostort belülről is. Most teljesen lakatlan volt, hideg és elképesztően réginek tűnt. A régi rádió, a régimódi bútorok, a poros és rendetlen könyvespolc és a recsegő fapadló...
Úgy éreztük magunkat, mintha a múltban járnánk. Aztán megtudtuk, hogy nem mindig ennyire lakatlan és elhagyatott ez az épület, mert kérésünkre egy kedves idős néni elmondta, hogy bár réges-rég nem lakik itt senki, táborokat rendeznek itt. Ez magyarázatot adott egy korábban felmerülő kérdésre is. Az udvar nagyon furcsa látványt nyújtott: Hatalmas fatörzsek voltak elhelyezve úgy hogy egy nagy kört alkossanak. Már moha lepte be mindegyiket, ugyanúgy, mint a kis kerekes kutat.
Rövid kirándulásunk itt ért véget. De ez egy olyan hely, mely mindig visszahívja az idelátogatót.
Készítette: Pap Zselyke,
Szabó Sándor,
Bíró Csilla,
Vándor Adél
