A Közelmúltban portréfilmet vetített az Echo Televízió Böjte Csabáról. A ferences rendi szerzetes 1992-ben került Dévára. A dél-erdélyi iparvárosban erős kisebbségben vannak a magyarok, sok a mérhetetlen nyomorúságban tengődő cigány, az elhagyott, vagy otthonról elmenekült gyerek. Csaba testvér látva az utca gyermekit, leverte az évtizedek óta üresen álló ferences kolostorról a lakatot, és beköltöztek. Ma, a hozzá csatlakozó munkatársakkal 470 gyereket nevelnek Erdély több településén a Szent Ferenc Alapítvány szépen rendbe hozott otthonaiban. Nem csak ételt, otthont, ruhát ad nekik, de törődik taníttatásukkal, szellemi és lelki fejlődésükkel, vallási és erkölcsi nevelésükkel.

 

Csaba testvér szavaiból a néző megérti, hogy Jézusnak miért kellett jászolba születnie. Isten jelenlétét ott érezhetjük meg igazán, ahol az ember ereje véget ér. A rendszerváltás után megszűnő állami vállalatok gazdátlan bérházaiban, ahol a lakásfoglalók régen eladták a vízvezetékcsövek, lépcsőkorlátok vasát, eltüzelték az ajtó és ablaktokokat. A korunk számkivetettei barlangszerű szobákban, hidegben és sötétben éhesen várják a reggelt, ami nem hoz reményt, legfeljebb egy-két beváltható üveget a szeméttelepen.

Ebből a világból érkeznek az otthonok melegébe az utca gyermekei sérült lélekkel, lesoványodva. Sokszor a szülők hozzák őket, hogy jobb sorsot szánjanak nekik. Így került Dévára testvéreivel a hároméves Jónás Marika is, aki nevető szemekkel énekel a riporternek. Arcáról egy pillanatra sem tűnik el a mosoly, pedig két hónapja még beszélni sem tudott. Vajdahunyadon élő édesapja harmincnyolc éves. Sovány arca, megtört tekintete a tüdőrák előrehaladtát jelzi. A felesége, napszámba jár és guberál.

- Nagyon hiányoznak a gyerekek, - mondja az apa, - de az otthonban előbbre jutnak. Legyen belőlük jó munkásember, éljenek meg tisztességgel a két kezük munkájából. Én is dolgoztam mindig. A legpiszkosabb munkát végeztem a vasmű kokszolójában. Nem voltam büntetve, a törvényt nem hágtam át soha. Nem vádol. Nem mondja, hogy az embertelen munkától lett rákos, ezért ér véget hamarosan fájdalmasan rövid élete.

Csaba testvér újabb történetet mesél. Karácsonyra, aki teheti, hazamegy a családjához. Az otthon lakói közül három testvért is otthon töltötte az ünnepet. Szilveszter este értük ment. Riasztó volt a hideg és sötét betongarázs, ahol a szülők laktak. A mennyezetről csöpögött a víz, a piszkos és nedves ágyon egymást átölelve ült a család. Látszott, hogy semmi nincs, ami az év utolsó napját ünneppé tehetné. A gyerekek tudták, hogy benn az otthonban meleg fürdő, világosság, ünnepi vacsora és gyerekpezsgő várja őket, de ők kérlelve fordulnak a szerzeteshez

- Csaba testvér, olyan jó lenne itthon szilveszterezni a szüleinkkel!

Az emlék felidézésekor Böjte Csaba szemét elönti a könny, és a tévé előtt az enyémet is. Az egyik helyen ott van a civilizált világ minden komfortja, törődése, a másikon csak az édesanya ölelése. Ha választani kell, a tudatlan gyerekszív tudja a helyes választ.

Újabb történet: Az egyik lánynak nem igazán bizalomgerjesztő kinézetű az édesapja. Ahogy Csaba mondja, ha az ember este találkozna vele, bizonyosan elfutna előle. A lány meglátogatta szüleit, visszatérve hiányzott a farmernadrágja. Eladta, hogy 12. születésnapját családi körben megünnepeljék. Ő erre nem gondolt, de édesapja szerette volna emlékezetessé tenni a napot. Elment a szeméttelepre guberálni, de nem talált semmit. Szomorúsága láttán adta el lánya a nadrágját, és vett az árából vacsorára valót.

- Ennyire szereted? – kérdezte Csaba.

- Ő a legjobb édesapa a világon. Őt mindenkinél jobban szeretem! – mondta.

A vonzódás története szívbe markoló. Amikor négyéves volt leforrázta magát vízzel. Az édesapja ölbe rohant vele a kórházba. Az orvosok látva a férfi külsejét, ruházatát, nem engedték meg, hogy benn maradjon a gyerekkel. A kislány a kórház ablakából, az apa az udvarról nézték egymást és sírtak. A férfi megfordult, hazament. Vizet forralt, és leforrázta a saját kezét. Így őt is felvették a kórházba, a lánya melletti szobába került.

Böjte Csaba szeme ismét könnybe lábad. Abban a vad, kegyetlen világban, ahol inkább az emberi gyengeségek és vadságok törnek felszínre, a szeretetnek olyan dimenziói léteznek, amelyek a mi fegyelmezett, civilizált életünkben elképzelhetetlenek. Vajon ha ezzel a vad, általunk megvetett cigánnyal kell egyszer majd az Égi Bíró elé állnunk, melyikünk lesz a kedvesebb? A lelkünk mélyén tudjuk a választ.

Csaba testvért látva eszünkbe jut, hogy szentek élnek köztünk, csodák történnek körülöttünk, csak mi nem láthatjuk őket, mert nem akarjuk magunkat rábízni Istenre.

- Nem tudom hol van most a 470 gyerekem, de nem aggódom, Isten vigyáz rájuk! – mondja Csaba, s közben a gondviselésre is talál egy példát! Izgatottan várta a cserépkályhást, aki a munkadíjáért jött. Ez még a kezdeti időkben történt, pénz nem volt. Ekkor váratlanul érkezett egy férfi, akire nem is számított. Korábban kérte őt, hogy imádkozzon a gyerekekkel, hogy a fiának sikerüljön az egyetemi felvételi. Felvették, és most adományt hozott. Éppen annyit, amennyi a kályhás díja volt. Távozása után megjött a mester, Csaba boldogan adta át a pénzt. A kályhás egy kis ideig kezébe tartotta a bankjegyeket, majd elvett belőle egy keveset, a többit visszaadta.

Ennyi volt a történet, talán nem is pontosan idéztem fel minden elemét. De a lényege, igazsága belém mart, felkavart. Nem szabad ezt az élményt elfelejteni, ezért osztom meg veletek is, most karácsony idején! Amikor a jászolba fekvő kisdedet látjuk, a szívünk felenged, fogékonyabbá válik a jóra. Segítenünk, adnunk kell! Adnunk, de nem csak a feleslegest, azt is, ami hiányozni fog. Ehhez azonban szakítani kellene azzal a világgal, amely most áltat és fogva tart.

Pekár István