Karikó Éva korábban négy interjúkötetet készített Böjte Csaba dévai ferences szerzetessel. Ezúttal az erdélyi, elhagyatott gyermekek megmentőjének és nevelőjének édesanyjával, Böjte Júliával beszélgetett.

A kötet anyagát 2015-ben vették fel, Böjte Júlia abban az évben bekövetkezett, december 15-i halála előtt fél évvel. Előszavában Csaba testvér így ír édesanyjáról: „Sokszor úgy érzem, hogy én vagyok a jéghegy látható része, de ő az az alap, amely felemel, magasban tart, erőt ad, hogy én is a magam gyermekeivel törődjek, gondjukat viseljem.” A ferences szerzetes pap vallja: édesanyja az ő legrégibb és leghűségesebb munkatársa. Ez egyértelműen kiderül a beszélgetésből.

A kötetben Böjte Júlia egész élete – és így Böjte Csabáé is – feltárul előttünk. Az elsőszülött Csaba négyhónapos volt, amikor 1959 júniusában édesapját a kommunista hatalom bebörtönözte, mert közösség elleni izgatásnak minősítette egy költeményét. Mivel Böjte Júlia nem volt hajlandó elválni a férjétől, őt is a rendszer ellenségének kiáltották ki; amíg férje börtönben volt, hivatalos helyen nem dolgozhatott. Minden munkát elvállalt, elsősorban varrásból tartotta fenn magát és gyermekét. Böjte Csaba édesapja 1962 őszén szabadult, de 1964. január 2-án meghalt, halálát valószínűleg a börtönben szerzett sérülései szövődményei okozták.

Böjte Júlia felidézi, hogy a fia kamaszként úgy érezte, bosszút kell állnia az apjáért, akit elveszítettek. „Aztán rájött arra, hogy a rendszeren igazából nem tud bosszút állni. Belátta, hogy az apja vesztét az istentelenség, az embertelenség okozta. Tenni akart azért, hogy jobb legyen a világ.” Csaba testvér édesapját egy olyan ember jelentette fel, aki azóta is magyartanárként oktatja az ifjúságot. Amikor Böjte Júlia tudomást szerzett erről, azt mondta, „a Jóisten engedje meg, hogy ő is tudja meg, mit jelent másnak ilyen nagy fájdalmat okozni”. Ma viszont már tiszta szívből mondja, „az uram is, én is, Csaba és az egész család megbocsátott neki, bár ő soha nem kért bocsánatot. Nem kell féljen tőlünk.”

Férje korai halála után Böjte Júlia egyedül nevelte és tartotta el két gyermekét, Csabát és öt évvel később született húgát, Katalint (aki már nem láthatta az édesapját), nagyon nehéz körülmények között, de így emlékszik vissza: „Velünk volt a Jóisten, adott erőt. Mindenhez ad erőt a Jóisten, mindenhez ad erőt, csak észre is kell vegyük.” Nem hallgat arról sem, hogy örökké félt a Securitatétől, „de valahogy a Jóisten örökké mindenre adott erőt”. A kötetben olvashatjuk Csaba testvér gondolatait is, akinek egész gyermekkorában fájt, hogy neki nincs apja, de úgy érzi, „nem biztos, hogy pap lennék és árva gyermekekkel foglalkoznék, ha ezen a présen nem mentem volna keresztül”.

Csaba testvér édesanyja úgy emlékszik vissza, hogy gyermekkorában a fiát csak szép szóval lehetett regulázni, „mert ha durván nyúltak hozzá, agresszívvé vált, feldurálta magát. Ha sarokba találtam állítani, ő biza’ nem kért bocsánatot. Rá kellett jöjjek, hogy ezt nem szabad csinálnom vele. Magamat kellett megnevelni.”

Böjte Júlia nem tagadja, nem akarta, hogy egyszem fia pap legyen, még a somlyói Szűzanyához is elment, közbenjárását kérve. „Féltem. Tudtam, hogy szabad szájú. Aggódtam, Istenem, mi lesz, ha alighogy a teológiáról kikerül, a börtönbe bekerül. Féltem, nehogy az apja sorsára jusson.” Amikor azonban látta, hogy „semmi akadály nincs, akkor beletörődtem volt: ha a Jóisten így akarja, akkor így kell lennie”. Csaba testvér édesanyja mindennap imádkozott a fiáért egy rózsafüzért. „Imádkozom érte, hogyha már Isten erre az útra vezette, akkor vigyázzon reá, hogy mindvégig ki tudjon tartani. Biztosan Isten vezette erre az útra, mert szórakozásból, a maga erejéből nem hiszem, hogy valaki ezt tudná csinálni. Lehetetlennek tartom, hogy ezt az életet csak a saját akaratából élje. A mai napig is érzem, hogy Istennek kell őt segítenie, mert az anyagiakat is csak a Gondviselés segítségével lehet előteremteni, és az erőt, a lelkesedést, a szeretetet is fentről kapja.”

„Juci néni” – ahogy a gondozott gyermekek hívták Csaba testvér édesanyját – arról is beszélt, hogy felnőve a gyerekek különböző életpályát választottak, „mert sokféle magból sokféle termés kerülhet, mindenre van példa”. Egyedül papot nem nevelt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, de a beszélgetés idején a ferences „Tarsoly Matyi” negyedéves szeminarista volt. Sokan vannak viszont olyanok, akik már két-három gyermekes anyukák, apukák, és többen végeztek, végeznek egyetemet is. Vannak, akik nevelőként térnek vissza az alapítványhoz. A Szent Ferenc Alapítvány „olyan, mint egy nagy fa: meg lehet rajta pihenni, fészket is lehet rakni egyik-másik ágán, de tovább is lehet repülni”. A nevelési módszert illetően Böjte Júlia vallja: „Itt nincs semmi különleges módszer. A legfontosabb, hogy tudjuk, bármit is mondunk, az elszáll, a személyes példával nevelünk. Mondhatod, hogy takarítson, ha te rendetlen vagy. Mondhatjuk, hogy szépen beszéljen, ha csúfokat mondunk… Itt elsősorban nem oktatás, hanem nevelés zajlik. Fontos az egyszeregy…, de fontosabb, hogy életerős fiatalokat neveljünk, akik a jég hátán is megélnek.” A főparancs pedig a szeretet, harmonikus egységben az isten- és emberszeretet. Csaba testvér minden misén a hitről, a szeretetről beszél a gyermekeknek, de ez kevés lenne, ha nem tapasztalnák meg a mindennapokban, hogy ilyen sok jó ember van. „Látják a sok jóságot, és ez őket is húzza felfelé. De a gyermekek is hitet tudnak adni a felnőtteknek. Erőst tudnak bízni, megbocsátani, szeretni még azokat is, akik rosszul bánnak velük. A támogatók szokták mondani, aki egyszer itt járt nálunk, nem tud elszabadulni, visszahúz a szíve, a lelkiismerete.”

Elolvasva a kötetet igazolva érezhetjük az ismert mondást: minden rendkívüli férfi mellett, mögött, ott áll egy legalább annyira rendkívüli asszony.

Ki a szívét osztja szét

Csaba testvér élete és munkássága az édesanyja szemével

Helikon Kiadó, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír