Mintegy hatezer gyereke és több mint ezer unokája van, mondhatnánk Böjte Csaba ferences szerzetesről, aki immár huszonhat éve foglalkozik árva és szegény sorsú gyermekek befogadásával, nevelésével. Úgy érzi, az utcagyerek nem probléma, hanem megoldás, s mindenkinek így kellene felfognia a gyerekekkel kapcsolatos kérdéseket.
Csaba testvér józsefi értelemben érzi magát apának, aki segíti a gyermekek testi, lelki, szellemi fejlődését. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány megálmodóját, működtetőjét ott faggattuk, ahol annak idején minden elkezdődött: a dévai kolostorban. Háttérben a dévai vár.
– Déván vagyunk most, de hol van otthon Csaba testvér? Kolozsváron született, Csíkszeredában nőtt fel. Ma meg nem tudnám mondani, hol is él életvitelszerűen. Autóban sokszor?
– Erdélyben nyolcvanhárom helységben van házunk, és ahol „gyerekem” van, kollégám van, kicsit otthon is vagyok. Na de mi, ferencesek igazából Isten országát építjük, így hát az út a mi otthonunk, a nagyvilág a mi szerzetesi cellánk. Örvendek, amikor Déván lehetek.
Hivatalosan én szászvárosi plébános vagyok, és hozzám tartozik még Körösbánya, a két helységben összesen nincs száz hívünk, de az az én plébániám. A többi, a gyerekek, a Szent Ferenc Alapítvány a mellékszakmám. Az alapfeladatom nekem ez az egyházközség. Bár Kolozsváron születtem, Csíkszeredában nőttem fel, mert szegény édesapámat még születésemkor bebörtönözték, kiszabadulása után nem sokkal meghalt, s akkor anyukámmal hazaköltöztünk a nagyszüleimhez, Csíkszeredába.
– Milyen volt gyerekként Csaba testvér?
– Hát kíváncsi. Én szeretem is az életrevaló, talpraesett gyerekeket, mi is, amit lehetett abban az időben, megtettük, ameddig el lehetett menni, addig elmentünk. Minden fiókot kihúztam, hogy vajon mi van benne, mindent elolvastam Rejtő Jenőtől Verne Gyuláig. De nagyszüleim, édesanyámék azért befogtak a kerti munkába, mezei munkába is, voltak állatok, tehén, ló, kaszálni, kapálni, krumplit szedni is kellett, vagy fáért menni az erődbe. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, mert mozgalmas, érdekes gyerekkorom volt.
– Édesapja költő volt, Ön autószerelőnek tanult, majd bányász is volt. Hogyan lesz ebből papi hivatás?
– Aki nyitott szemmel jár, az ma is lát problémákat maga körül a világban. Akkor is ugyanúgy volt, s az ember a problémákra három módon reagálhat. Az egyik az, hogy összepakol és elmegy, ez a legkönnyebb: elhúzni a csíkot, valaki valahol valamikor egy szebb világot alkotott, elmegyek oda hegedülni. A másik dolog az, hogy nincs is semmi baj, ilyen a világ, mindig is ilyen volt, fogadjuk el, bezárkózunk az elefántcsonttoronyba, vagy bedugjuk a fejünket a földbe, mint a strucc. Ez kicsit távol állt tőlem, mert én nem akartam se magamnak, se másnak hazudni, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években volt baj Romániában elég.
S akkor milyen más lehetőség van?
Álljunk neki, és takarítsunk, csináljunk jobb, szebb világot. És én ezt csináltam, elkezdtem tanulni, képezni magamat, de nagyon hamar rájöttem, hogy egyedül kicsi vagyok, nagy a feladat, sok a munka, és szövetségeseket kéne keresni. Írókhoz, költőkhöz, művészekhez mentem párbeszédet kezdeményezni, de éreztem, hogy velük együtt is kicsi lennék. Akkoriban olvasgattam a Szentírást, láttam, hogy az Úristennek is fáj a világ gondja, baja, sokkal jobban, mint nekem. S akkor arra gondoltam, hogy Uram, itt vagyok, ha elfogadsz, akkor leszünk egy csapat. És tényleg úgy éreztem, hogy a Jóisten szeretettel fogad, így mentem teológiára, így lettem pap, szerzetes, mert ha már lúd, legyen kövér.
Ha az ember a Jóistennek adja az életét, akkor miért ne lenne szerzetes, pap?
– A kommunizmusban ez azért nem lehetett egyszerű. Tudta egyáltalán, mit jelent szerzetesnek lenni, mivel jár? – Néhány könyvet elolvastam, és Csíksomlyón is megmaradt azért néhány szerzetes atya, akik nagyon mély nyomot hagytak bennem, mert abban az időben kevesen dacoltak a hatósággal. Ők be voltak tiltva, és mégis viselték a ruhát, többen közülük emiatt börtönben is jártak, volt, akit ki is végeztek, de nem hátráltak meg. Amikor ’82-ben jelentkeztem a teológiára, emlékszem, hogy egy elvtárs eljött, és megkérdezte, tudjuk-e, hogy a társadalom örökre kirekeszt minket magából. Én úgy gondoltam, hogy inkább a társadalmat kell kirekeszteni a maga hülyeségével ebből a világból, és elmentem, nem bántam meg.
– Édesapja története és halála miatt érezte úgy, hogy ki kell vonulnia a világból?
– Én nem érzem úgy, hogy kivonultam volna a világból, ennél jobban az élet sűrűjébe nehezebben tudtam volna bebújni. Édesapám, ugye, áldozata volt egy buta rendszernek, utólag úgy gondolom, az emberi butaságnak, a sötétségnek. A sötétség ellen nem úgy harcolunk, hogy elfűrészeljük vagy össszehasogatjuk és kilapátoljuk az ablakon, hanem fényt gyújtunk. Az embereket tanítani kell.
– Sosem volt kérdés, hogy mekkora áldozat ez a hivatás?
– Én a szerzetesi életet, az Istennel való közösséget nagyon izgalmas dolognak tartom. Tudom és megtanultam, hogy az ószövetség papja kosok vérével, bikák áldozatával lépett az oltárhoz, az újszövetség papja pedig saját megzabolázott vérét viszi áldozatul. Áldozat nélkül nincs papság. Például a protestáns egyházakban ezért lelkészeknek is nevezik magukat, mert ők nem hoznak áldozatot. Én ha semmit nem csinálok, akkor is valamilyen módon próbálom önmagamat áldozatul Istennek ajándékozni. Ennek megvan a súlya is, a kísértése is, hogyne lenne. Ellenben érzem azt, hogy bátrabban imádkozhat egy pap, aki Isten számára áldozatot mutat be. Ha én megteszem, amit az úr kér, akkor gondolom, ő is szívesebben megteszi azt, amit mi kérünk tőle.
– És a semmiből hogyan lett gyermekotthon Déván?
– Hunyad megye egy nagyon ipari megye, több mint félmillió állampolgár él itt. Amikor a kilencvenes években elkezdett dominóként összedőlni minden, sokan elmentek külföldre, volt, aki talpra állt, de volt egy csomó ember, aki bányákban dolgozott, és nem volt már munkája. Nagyon sok gyerek került az utcára, koldult. Én mai napig úgy gondolom, hogy legnagyobb érték itt a földön az ember. Mi eleinte csak enni adtunk a gyerekeknek a vasárnapi mise után. De ugye ezt csak egyszer kell megtennni, mint a kismadaraknak télen, ha enni adsz, mindjárt jön több is. Ha elfelejted, kopogtat az ablakon. Valami ilyesmi történt, ’92–93 nyarán tanév közben is nagyon sok gyereket be-befogadtunk. ’93 nyarán rendeztünk egy tábort, és a tábor idejére összeköltöztünk a gyerekekkel. Aztán amikor a végén mondtam, hogy puszi, haza lehet menni, a gyerekek megkérdezték, hogy miért nem csinálunk egy éves tábort.
Végül 1993. szeptember 15-én huszonvalahány gyerekkel elkezdtük az első éves tábort. Gyerekek közt. Nem játszik apukásdit velük, de előteremti azt, ami testi, lelki, szellemi fejlődésükhöz szükséges
– Itt a kolostorban. Mi volt itt akkoriban? Mennyire volt más a környezet?
– Ez a kolostor 1718-ban, a reformkorban épült, és mindig is volt itt oktatás, iskola. 1918 után hétszázvalamennyi gyerek járt ide, a kolostorban voltak az atyák, körülötte iskolák. Az államosítás után elvették, s akkor különféle dolgok voltak benne: a vizeseknek, gázasoknak az irodái, műhelyei voltak, de aztán a ’74-es árvízkor annyira tönkrement, hogy többet nem lakták. Nem voltak ajtók, ablakok, annyira gazos volt, hogy a kutat itt középen nem lehetett látni. Eleinte nem adták vissza az épületet amúgy, csak amikor János Pál pápa 1999-ben itt járt, akkor adták papíron is vissza, de mi ’93-ban levertük a lakatot, bejöttünk, néhány szobát rendbe raktunk, s beköltöztünk. Aztán mindjárt-mindjárt jött a hatóság, hogy mit csinálunk itt, s vigyem el a gyerekeket. Mondom, én biztos nem, egyet se, de maguknak van szép teherautójuk, ha akarják, vigyék vissza az állomásra a gyerekeket, de én nem. Ilyen szkanderezés volt az első tíz év, román gyermekvédelmi törvények nem igazán voltak, semmit nem kért a román állam, de nem is adott egy banit sem. Gyerekek voltak, ha a hívek hoztak valamit, akkor ettünk, de ennek ellenére volt itt két-háromszáz gyerek.
– A kolléganője azt mesélte, sokszor reggel még nem tudták, hogy mit adnak enni este a gyerekeknek.
– Igen, sok mindent nem tudtunk, de nagyon jó főnökünk van nekünk, lehet számítani a Jóistenre. Volt úgy például, hogy jöttek a szakácsnők, s mondták, hogy annyi laskát ettek a gyerekek, jön az ünnep, vásárolni kéne valami húst. Én akkor hosszan jártam a templomot, a perselyből kiszedegettem az aprópénzt, a házból is, ami volt, összeraktam egy zacskócskába, s elmentünk shoppingolni. Karácsony előtt, három nővel: azt a sonkát nem lehet itt hagyni, azt a kolbászt sem, azt a töpörtyűt sem. Végül aztán nagy halom mindenfelé földi finomság ott volt a pulton, a hölgy összeszámolta, s akkor én hanyag eleganciával a fémpénzeket kiürítettem, számoltuk, és lejre ugyanannyi volt a kiadás, amennyi pénz volt a zacskóban, valami apró bani maradt meg pluszban. Emlékszem, hazajöttem, letérdeltem, s mondtam, hogy Uram, én azt tudtam, hogy jó vagy, mindig lehet rád számítani, de hogy matematikából ennyire egzakt legyél… Sok ilyen kis történet van. Lehet, hogy jópofák, de én mindig azt értettem meg, hogy van valaki, akire lehet számítani.
– Azt mondják, Dél-Erdélyben ezzel kezdődött a magyarság újjászületése. Tudatos volt ez?
– Az elején már a legelső évben sem csak árvákat fogadtunk be. Ugye úgy volt, hogy csak hét-nyolc gyerek jelentkezett volna a 9. osztályba, így megszűnt volna a magyar középiskola. Akkor én írtam is egy levelet, hogy ha vannak olyan kilencedikesek, akik lejönnének Dél-Erdélybe tanulni, szívesen látjuk őket. Volt is pár szegény sorsú, vidéki gyerek, akinek a szülei nem tudták biztosítani a kollégiumi költséget, s ide bekerültek. Aztán látták a helybéli magyarok, hogy biztosítva van az osztálylétszám s minden, és már bátrabban íratták ők is magyar osztályokba a gyerekeket.
– Látszik, hogy van ennek valamilyen pozitív hatása? Az egyéneken túl a közösségre nézve?
– Hogy meg lehet-e menteni egy vidéket vagy egy várost? Egy magyar közösséget? Nem tudom. Egy dolog biztos, én soha nem történelmi távlatokba néztem, hanem egy-egy konkrét embert, annak a gyermeknek az életében biztosan hihetetlenül nagy dolog, hogy kitártunk előtte egy ajtót, egy ablakot. Jelen pillanatban itt is azt látom, hogy ugyanaz a trend, mint Erdély más részében, hogy az érettségiző diákok jó része elég magasra rakja a mércét, amit idehaza nehéz elérni, ezért sokan elmennek. Azt hiszem, reális esélyt adtunk magunknak is, hogy megmaradjunk itt.
– És a dévai példa terjedt el, mint egy vírus, hogy ma már nyolcvanhárom ház van?
– Én mindig úgy láttam, hogy a legnagyobb érték a földön az ember. Most nem gépekből, pénzből van kevés, hanem éppen munkaerőből. Mi nem a gyerekeken segítünk igazából, hanem magunkon, a társadalmon segítünk azzal, hogy gyerekeket nevelünk. Meg kellene tenni mindent, hogy ezeket a titkos erőforrásokat felszínre hozzuk, például egy-egy cigánynegyedet. Én azt gondolom, hogy ez mind nevelés kérdése. Most voltam Afrikában, kérdezték, mi a tapasztalatom, elmondtam, hogy én úgy gondolom, Istennek külön nincs dilije, hogy ebből teremti a fehér embert, ebből a feketét, abból a cigányt. Ugyanabból az anyagból gyúr, formál minket a Jóisten, csak egyeseket tovább tart a mikróban, de lelkünk mélyén mindannyian egyformák vagyunk.
– A második gyerekotthon hogyan jött létre?
– A kilencvenes években terjedt egy körlevél, hogy jön a kétezres év, és valami emlékművet állítsunk a múló évezrednek. Gondolkodtam, hogy mit is tudnék csinálni, és 25 kilométerre van innen Szászváros, s ott egy 1200-as évekbeli kolostor állt üresen. Mondtam, hogy ennél szebb emlékművet, mint hogy csinálunk egy gyermekotthont, nehéz lenne kitalálni. És akkor csináltunk egy jubileumi gyermekotthont. De amúgy én mindig csak oda megyek, ahova hívnak, az elejétől is azt mondtam, hogy ha Isten nevében tőlem valaki valamit írásban kér, akkor azt én megcsinálom ingyen. Mai napig is így van, ahova partnerként hívnak, írunk egy együttműködési szerződést, aztán elkezdjük a munkát.
– Számokban ez mit jelent? Nyolcvanhárom otthon, de hány gyerek?
– Hatezernél több gyereket fogadtunk már be, volt olyan, aki pár hónapot volt nálunk, de olyan is, aki húsz évet. Amikor az ember nyolc hónapos gyerekeket fogad be, mire elvégzik az egyetemet, eltelik az idő. Most 2100 körül vannak. Egyik „családnál”, a nevelőnővel
– Csaba testvér mit jelent ezeknek a gyerekeknek?
– A Szentírásból tudjuk, hogy valaki a test és a vér kívánságából lesz édesapa, édesanya. Szent József azonban, azt írja a Szentírás, hogy a Mennyei Atya akaratából lett a kis Jézus apja. Ilyen józsefi értelemben érzem én magamat ezeknek a gyerekeknek az apjának. Ők engem Csaba testvérnek szólítanak, nem játszok ilyen apukásdit velük. De ennek ellenére úgy érzem, hogy ahogy Józsefre rábízták a kis Jézust, úgy rám bízták ezeket a gyerekeket. Én nem szeretném túlabajgatni őket, hanem ami szükséges a testi, lelki, szellemi fejlődésükhöz, azt próbálom előteremteni.
– Mi a legnehezebb ebben a munkában?
– Sokszor mondtam a gyerekeknek, hogy én az esőtől, éhségtől, hatóságtól, sok mindentől meg tudom védeni őket, csak egy valamitől nem: saját maguktól. Ha látok egy ügyes, talpraesett gyereket, de ő 8., 10. osztály után úgy érzi, hogy neki ebből elege van, nem akar továbbtanulni, én mérgelődhetek, de nincs eszközöm, amivel megakadályozzam. Rájöttem, hogy nem én kell őket formáljam, én csak a jó meleg föld kell legyek, amibe a búzamag belehull, s ő akkorára nő, amekkorának jónak látja. Sokszor mondtam, hogy a Szent Ferenc Alapítvány egy nagy fa akar lenni, amire az ég madara rászáll, aztán van, amelyik fészket rak rajta, van, amelyik odút váj bele, van, amelyik csak megpihen, de én ketrec, kalitka nem akarok lenni senkinek. Amúgy aminek nagyon örülök, hogy unokát nem nevelünk, ez azt jelenti, hogy egyesek szerint közel ezer unoka van, vagyis olyan gyerek, akinek az anyja vagy az apja nálunk végzett, de nem hozzák vissza hozzánk a gyermekeiket. Ez egy pozitívum.
– Ebből a sok személyes történetből levonható valamilyen tanulság, hogy mit kéne másként tenni gyerekvállalás, -nevelés terén?
– Elsősorban levonom azt a következtetést, hogy Isten selejtet nem teremt: én olyan gyereket, amelyre azt mondtam volna, hogy selejt, nem láttam. Ha most a templom tornyából előkerülne egy eredeti Rembrandt-festmény, azon lehetne akármennyi légypiszok, pókháló, az akkor is egy eredeti Rembrandt lenne. A legpiszkosabb utcagyerek is eredeti mennyei atyai alkotás, nincs olyan, aki ne lenne az. Nekünk, pedagógusoknak, szülőknek az a feladatunk, hogy segítsük kibontakozni, formálódni. A másik az, hogy erőnkön felüli feladatokat biztosan nem ad nekünk a Jóisten: vannak rázós feladatok az én életemben, a gyerekek életében is, de azt láttam, hogy mindig van megoldás. S hogy mondjak egy harmadikat is: én nem láttam egyetlen dolgot sem, amit jókedvvel ne lehetne jobban csinálni.
– Említette, hogy milyen rosszul ment a gyermekvédelem, a kilencvenes években az itteni árvaházakról készült tévéfelvételeken iszonyodott a világ. Mi a helyzet manapság ezen a téren?
– Anyagilag messzemenően javult a helyzet. De a lónak mindig két oldala van, 1990 előtt nagyon kevés anyagi feltétel volt, most azt látom, hogy legtöbb helyen sok minden van. A gyereknevelés azonban nem olyan, hogy ha pénzt adok, attól fog menni. Ez nem pénz kérdése. Most jöttem Afrikából, én annyi kacagó, jókedvű embert rég nem láttam: a gyerekek az anyuka ölében a kunyhó előtt a szalmában, nincs egy gramm beton, aszfalt, és mosolyognak. Régen is voltak biztosan nagyszerű gyermekotthonok s mások is.
Szoros közösség ez Csaba testvér és a Jóisten között
– Afrikát említette ismét. Mit csinált Kenyában, Kongóban?
– Mondhatnám, hogy tanulok. Mi papok vagyunk, ki kell álljunk, a mai világban sokszor kérdeznek menekültekről, migránsokról. Európai díszpolgár vagyok, s egyszer két-három évvel ezelőtt Hölvényi György európai képviselőt piszkáltam, hogy menjünk el, nézzük meg, mi van Irakban. Így mentünk el Szíriába, Egyiptomba, Irakba, s most Kongóba és Kenyába ugyanazzal a csapattal. Mindig valami jót is tettünk. Most is vittünk egymillió dollárt, egy szerzetes testvérem él ott kint huszonnégy éve egy Mbuji-Mayi nevű, kétmilliós városban Kongóban. Ő szemorvos is, nyolcmillió kuncsaftja van, retinával kapcsolatos műtéteket egyedül ő végez a hetvenmilliós országban. Kimentünk, letettük egy szemklinika alapkövét, helyi hatalmasságokkal találkoztunk. Másként ezekben az országokban nyolcvan százalék fölötti a kereszténység, szeretném, hogy legyenek kapcsolatok, testvérplébániák.
– Más katolikusnak lenni Afrikában?
– Nagyon sápadtak vagyunk mi hozzájuk képest minden szempontból. Például ebben a Mbuji-Mayiban miséztünk: reggel fél hétkor kezdődik a mise, mert bádogból van a templom teteje, s ha süti a nap, forróság van nagyon. Ennek ellenére három órán keresztül miséztünk, de úgy, hogy szakadt össze minden: már a bevonulásnál mindenki táncol, énekel, orgona van, tamtam, sikoltoznak, csengetnek. De olyan kerek az egész, ha én Jóisten lennék, mindig ilyen afrikai miséket néznék meg.
– Csaba testvér egyfajta guru lett itt a Kárpát-medencében, ha szabad így fogalmazni, abban az értelemben, hogy előadásokat tartani hívják, idézik lépten-nyomon, telt házas show-t tart az Arénában, tehát nem csak a szószékről prédikál. Összefér ez a lelkipásztori szolgálattal? Sosem rótták meg érte?
– Mondjuk, mi ferencesek mindig kicsit kilógtunk a sorból, Szent Ferenc se olyan jólfésülten kezdte a feladatát, talán nekünk megbocsátják. Én úgy gondolom, az egyháznak kötelessége új pasztorációs eszközöket kitalálni, hogy nyitottak legyünk. Azt is látom, hogy Isten nagyon szereti a változatosságot. Hiszem, hogy a lelkipásztorkodás, az ima módja sem kell mindig egy lére menjen. Lehetünk bátrabbak, nyitottabbak.
– Közeledik a várva várt pápalátogatás, de Ferenc pápa romániai, erdélyi látogatásának híre megosztotta a közvéleményt. Róma püspöke ugyanakkor azon szerzetesrend alapítójának tiszteletére vette fel pápaként a Ferenc nevet, aminek Ön is a tagja, így világképét, meglátásait Ön nálunk jobban értheti. Vajon félreértik?
– Van, aki csak szeret nyavalyogni. Az egyház egy közösség, és ennek a közösségnek szimbólumai vannak. Ahol a pápa van, ott dobog az egyház szíve. Az egy óriási dolog. De ha nem keresztény szemszögből nézzük, akkor sem tudom, mit tudnánk mi csinálni itt, Székelyföldön, hogy a világ összes sajtójának címlapjára felkerüljünk. Azzal, hogy Ferenc pápa idejön, az biztos, hogy Amerikától elkezdve mindenütt lesznek erről képek, és azokon fognak látszani a székely ruhás fiataljaink. Ilyen nagy dobása Székelyföldnek nem tudom, hogy volt-e valaha.
– Ön mit mondana személyesen a pápának?
– Évek óta úgy érzem, hogy a mi európai kereszténységünk olyan koravén, hiányzik az életünkből a gyermeki vidámság. Nem játszunk, nem mondunk vicceket egymásnak, holott a mi Urunk, Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt nem azzal kezdte, hogy mennyi baj van, inkább lement Názáretbe bújócskázni a gyerekekkel. Mielőtt valami csodát tett volna, prédikált volna, kergetőzött jócskán. Sőt azt mondja, ha nem leszünk mi is olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mennyek országába. Ez a gyermeki, vidám lelkület hiányzik az egyházunkból, de a társadalmunkból is. S gondoltam, hogy mivel a gyermek Jézusnak nincs ünnepe, június elsején jön a pápa, szeretnénk megkérni, hogy június 1-jét tegye a gyermek Jézus ünnepévé. Minden évben nagy bulik legyenek ekkor a templomokban, jöjjön össze egy csomó gyerek, áldják meg őket. Májusban elmegyünk a pápához, hogy megkérjük erre. Múzeum ismerteti a gyermekotthonok történetét
– Mi a feladata ma egy ferences szerzetesnek?
– Jézus azt mondta, hogy mi, keresztények legyünk olyanok, mint a só, kicsi ízt vigyünk a világba. Én azt hiszem, nekem is ez a feladatom, hogy megnevettessek néhány embert, hogy reményt, hitet, bizalmat vigyek az emberek szívébe, hogy világosságot hordozzak a gyermekeink életébe. Ez egy nagyon szép hivatás, és én tényleg úgy gondolom, hogy annyi szépség van ezen a világon. Isten szépeket teremt a világon, adná az Isten, hogy egymásban is a szépet és környezetünkben is a szépet tudnánk felfedezni mindig, s tudjunk közben térdre borulni és mindezért hálát adni az Istennek. Az interjú egy rövidebb változata először a Székelyhon napilap Liget elnevezésű életmód-kiadványában jelent meg 2019. április 5-én. A cikk alapját képező beszélgetés az alábbi videóban teljes terjedelmében is megtekinthető.
