Mindenkinek az ölében vagy kezében volt egy-egy gyerek.
Elkezdődött az ének, az egymást átkiabáló beszéd, de mindenki mindenkit értett, mert a szeretethez nem kell sok szó, csak látni kell a csillogó szempárokat és a megbújó könnycseppeket a felnőttek szemében. Aki ott volt, soha nem felejti el ezeket a pillantásokat
Én is hiszek a szeretet végső győzelmében
Amikor a 2005-ös csíksomlyói pünkösdi búcsún megpillantottam a tömegben a médiából már jólismert Csaba testvért, éreztem, ez az ember közel áll az én lelkemhez. Hanyatt-homlok siettem hozzá gyónni. Gyónás közben sok mindenről beszélgettünk, többek között a dévai gyerekotthonról is.
A nyáron alkalmam volt ellátogatni a Palóc Társaság által szervezett egyhetes dél-erdélyi körúton Dévára. Amikor az autóbuszunk begördült a gyermekotthon udvarára, éreztem, hogy "hazaértem", olyan mérhetetlen nyugalom kerített hatalmába. Megérezve azt a sok kis kezet, amit felém nyújtottak azok az árva, félárva és talán csak nagyon szegény családból idekerült gyerekek.
Úgy kerültek az ölembe, kezembe, a nyakamba a gyerekek, hogy észre sem vettem... Rózsika, Marika, Bebe, Anna, a kis Marianna, aki a fülembe suttogta "Szeretlek", olyan mély érzéseket hoztak fel a lelkem legmélyéről, hogy sírtam örömömben és köszöntem Urbán Aladárnak, hogy elhozott Dévára. A búcsúzás nagyon megviselt, de tudtam, hogy nekem ide vissza kell jönnöm. A nyár óta nem volt hét, hogy honlapjukat ne olvastam volna mint a megszállott, mindig rájuk gondoltam, róluk beszéltem mindenkinek, róluk szóló cikkeket olvastam, leveleztem velük.
Kigondoltam, hogy jó lenne rajtuk valahogyan segíteni, hiszen nálunk is sok jószívű, adakozó ember él. Október közepén felhívást postáztam a magyarlakta falvak községi hivatalaihoz, polgármesterekhez (összesen 22 falu) és a magyar alapiskolákhoz, hogy gyűjtést szervezünk a dévai árvaház kis lakói számára (ruha, cipő, élelmiszer, higéniai szerek, tanszerek, könyvek, játékok stb.). Először kis teherautóra gondoltam, de az adományok egyre csak gyűltek.
Bussa volt a központi gyűjtőhely, ahová minden pénteken 12 órától 15 óráig lehetett elhozni az adományokat.
Nagyon örültem, hogy lelkes segítőre, jószándékú önkéntesre találtam az elmúlt hónapokban. Szinte szájhagyomány útján terjedt a hír, hozták a balassagyarmati katolikus egyházközség könyvadományát, a füleki bankár is hallott a gyűjtésről és hozta a sok-sok szép játékot, ruhákat. A bussai vállalkozók is kitettek magukért, rengeteg tartós élelmiszert ajánlottak fel.
A Nagykürtösi járásban érdekes módon a kisközségek voltak aktívabbak:
Ipolybalog, Ipolynagyfalu, Kelenye, Szécsénke, Ipolykér, Ipolyvarbó, Lukanénye, Apátújfalu, Kóvár, Nagycsalomja, Inám. Óvárból nagyon sok magánszemély adakozott. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában támogatta a gyűjtést.
Sajnos, hogy a szlovákiai hínáros bürokrácia tengerén a hajónk (vagyis kamionunk) majdnem elsüllyedt. Nem vagyunk még hozzászokva a segélyszállítmányok hivatalos ügyintézéséhez, elmondhatom, hogy néhány esetben igen fanyalgó hozzáállással találtam magamat szembe.
Végül sikerült felrakni az árut, az adományokat és december 11-én a koraesti órákban elindultunk. Mivel még Szlovákiából nem indult segélyszállítmány Dévára, így az első fecskének (kamionnak) nem biztos, hogy a határon a román hatóság, főleg a határőrök nagyon örültek. Ha nem is a határőrök, hanem a speditőrök adták ezt kellőképpen és nagyon durván a tudtomra. A cél érdekében nagyon alázatosan viselkedtem, nem vitatkoztam és nem akartam meggyőzni őket az igazságról. A "figyelmesség" után is több órás éjszakai várakozás után, hétfőn délelőtt fél tizenegy órakor érkeztünk meg Dévára. A vámolás problémamentesen zajlott le. A délutáni kamionkirakodás után, amit én is saját kezemmel végeztem a tanárokkal, diákokkal együtt, úgy éreztem, győztünk, sikerült! Itt vagyunk! A kamion kirakodásánál olyan fegyelmezetten és segítőkészen viselkedtek a gyerekek (különösen velem szemben, mert ugye én nehezebben bírtam a zsákokat...). Az ebédlőben olyan szívélyesen fogadtak a gyerekek, mintha legalábbis Dáriusz kincsét hoztuk volna el nekik. Nagyon örült nekünk az itt nevelőként tevékenykedő Pollák Diána, aki az egyetlen szlovákiai magyar Déván. A közös ebéd hosszúra nyúlt, mert annyi simogató kezet, puszit, ölelést kellett viszonoznom, hogy a "keményszívű" kamionsofőr szemében megcsillanni láttam egy könnycseppet... A családi látogatást Diána családjánál nem illett visszautasítani, ő közel egy éve van már Déván. Tíz fiú nevelője. A legkisebb Déneske, aki 4 éves, a legnagyobb pedig Pali, aki 19 éves. Ők egy nagy család, rajongással szeretik egymást. Csodálattal néztem, hogy ez a majdnem felnőtt kamasz, milyen szülői szeretettel gyámolítja a kicsiket, pedig a szülői szeretetből ő vajmi keveset kapott.
Nagy szeretettel búcsúztak el a gépkocsivezetőtől, amikor elindult hazafelé. Én maradtam és ez olyan öröm volt számomra! A vendégszobám tele lett gyerekkel és én olyan boldog voltam!
Vacsoraidő volt. Minden étkezés imával kezdődik és fejeződik be. Szégyenlősen vettem tudomásul, hogy ezt a szép szokást mi már úgy elnaggyázzuk! Minden család együtt étkezik a nevelőjével és a többi "testvérével", a gyerekek terítenek, tálalnak, mosogatnak és rakodnak el. Annyira jó volt látni ezt a tökéletes rendszert. Mindenkinek megvan a feladata, mindenki fontos és mindenkire odafigyelnek. A levegőben van, érezni lehet, hogy itt a legfontosabb emberi érték a gyerek.
A vacsora után van a szabad foglalkozás. Felszabadultan, vidáman futkosnak, szaladgálnak a gyerekek. Mintha nem is Romániában lennénk, hanem egy Boldogság-szigeten. Igen, ez az igazi megfelelő kifejezés: egy magyar Boldogság-sziget. Itt minden a gyerekekért van, a reggeli szentmise kedden a nagyiskolásoké, csütörtökön a kisiskolásoké. A tanárok és a tanulók között olyan baráti viszonyt tapasztaltam, ami példaértékű.
De hol is vagyunk? Dél-Erdély, ahol Déva is fekszik, a Zsil völgyében található. Kb. 80 000 lakosa van. Itt a magyarság már csak szórványban él. A rendszerváltás, ami a bányák bezárását és a vasércfeldolgozás leépítését eredményezte, ezt a környéket nagyon sújtotta. Hunyad megyében 30%-os a munkanélküliség, sőt talán még ennel is nagyobb. A jólkereső bányászokból az egyik napról a másikra munkanélküliek lettek. A bányászcsaládoknak, amelyekben nyolc-tíz gyereket is neveltek, el kellett döntenie, hogy gyereket nevel-e vagy alkalmi munkából él. A gyerekek éhesen, koszosan bolyongtak az utcán.
Böjte Csaba ferences rendi szerzetest 1992-ben helyezte a katolikus püspökség Dévára. Látta azt a hatalmas nyomort, felismerte minden csellengő, éhes kis gyermekben a "KINCSET". A szívére hallgatott: először csak megetette őket, aztán ott is fogta, nála aludtak a kolostorban (amit az államtól romos állapotban visszakaptak), tábort szervezett nekik. 2002-ben megalakult a Szent Ferenc Alapítvány... Én tudom, hogy ezt most könnyű leírni! De mennyi bosszúság, mennyi akadályt gördítettek a Pap bácsi (így hívják őt a gyerekek ) útjába!
A kolostort sikerült felújítani, itt van most az alapiskola 1-4. osztálya, a lakóházak első emeletén pedig az óvoda (kis és nagy csoport).
A "családomhoz" visszatérve: este nagyon sokat játszottunk, énekeltünk és viccelődtünk a gyerekekkel. Mindegyik nagyon kedves számomra, de legjobban mégis a testvérpár Adit (Adrián) és Válit (Valentin) zártam a szívembe.
Olyan kedvesek, aranyosak, játékosak, szeretetreméltóak, hogy az embernek elszorul a szíve. Amikor a román szülőktől származó gyerek elénekli a "Kell még egy szót..." Az ember azt hiszi, a szíve szakad meg. Olyan mérhetetlen boldogság kerített hatalmába, hogy egész éjszakán át gondolkodtam az élet nagy kérdésein. Ezek a kis csodák úgy levesznek a lábunkról, pedig ők nem is tudják, kik vagyunk? Honnan jöttünk? Csak érzi az ember azt az önzetlen, odaadó szeretetet, amit ezek a gyerekek nyújtani tudnak. Egy életre meghatározzák az életünket ezek az élmények!
Másnap a szászvárosi gyerekotthonba látogattam el, ahol egy kedves ismerősöm várt (Kedves Júliát is erdélyi utunk során ismertem meg), vagyis már nemcsak ismerős, hanem fogadott gyerek. Az ő anyukája is nevelőszülőként dolgozik itt, s van 10 lánya, akik mint a szőlőfürtök lógtak rajtam, fantasztikus volt! Amikor Pozsonyi Tibor, a dévai gyerekotthon pszichológusa értem jött, szomorúan búcsúztam el tőlük, de tudom, hogy oda is visszafogok menni...
Az ottani Menyhárt Ernő egyszemélyben pedagógus, sofőr, beszerző, gondnok is, az árvaház neveltje. Milyen csodálatos befektetés! És mindegyiket "profi" szinten műveli, sohasem mondja, hogy nincs időm. Ez egy újabb csoda!
A visszafelé vezető utunkat Vajdahunyadon szakítottuk meg. Adományokat vittünk. Itt olyan borzasztó szegénység fogadott, amit el nem tudunk képzelni. A valamikori bérházon sem ajtó, sem ablak. Távfűtés már évek óta nincs az egész városban. Borzalom, mindenütt szeméthegyek, kolduló gyerekek, koszos, nyomorék, üres tekintetű koldusok. Meglátogattunk egy családot, amely szeretne nyolc gyereke közül legalább négyet Csaba testvérhez adni. Nem beszéltek magyarul, de Tibor kérdésére, hogy beadják-e magyar iskolába a gyerekeket, kezünket csókolgatva köszönték meg. Az a pár szem cukorka, amit a zsebemből halásztam elő, csodákat művelt. Leírhatatlanok azok az érzések, amik hatalmukba kerítettek. Düh, harag, szomorúság, a hatalom gyűlölete, a tehetetlenség. Mit vétettek ezek a gyerekek, hogy így, ilyen körülmények között kell élniük? Hogyan lehetne rajtuk segíteni? Talán ezt érezheti Csaba testvér is, amikor járja ezeket a családokat...
A másik család egy picit jobb körülmények között lakott, a gyerekeknek nem volt téli cipőjük, ezért nem mentek aznap iskolába. Tibor egy nagy doboznyi cipőt varázsolt elő az autójából. Azt az örömet látni kellett volna!
Déván a gyerekek már annyira vártak, úgy örültek nekem! Megbeszéltük az iskolát és mindent, ami aznap történt velünk. Mindenki köszön, nevemen szólít, érdeklődik, hogy vagyok? És az a rengeteg puszi, amit kapok! Az esti lámpaoltás este 9-kor van. Először imádkozunk gyertyafény mellett, aztán mindenki megköszöni a jó Istennek, hogy mi jót adott neki azon a napon.
Adikám azt mondta: "Köszönöm a Jóistennek, hogy Katát (mármint engem) elküldte nekünk Dévára!" Kell ennél nagyobb elismerés? Nekem ez olyan hatalmas érték!
Másnap, vagyis szerdán elindultak otthonról azok az emberek, akik segítségemre voltak a gyűjtésben, név szerint: Balogh Gábor, Szabó Magdi, Vízi Marika, Bodzsár Márti, Nagy József és Bolgár Péter. Egy kis szervezkedés után, az óvodásokkal reggelizve, megismertem Katát, akit Magyarországról hoztak ide.
A most hatályba lépett román törvények szerint ugyanis haza kellett hozni. A kis albínó aranyos lélek, még annyira pici, de oly édes, hogy akármelyik kőszívű embernek megenyhül a lelke rajta. Annyira természetes volt, hogy megyek velük az oviba. Itt óvónő Kinga és tanító néni az iskolában mint német-angol szakos (képzeljük el, mennyit kereshetne a "civil életben" - itt önkéntesként a magyarországi minimálbér töredékét kapja) és nagyon boldog! Sugárzik róla a szeretet, az önzetlenség, a lelki egyensúly és a szakértelem. Megismerem itt Veronát, aki Németországból jött, szintén önkéntes. Ő úgy került ide, hogy a kölni katolikus ifjúsági találkozón a nagy hőségben rosszul lett, és egy dévai gyermekotthonbeli kislány vitte tovább a hátizsákját.
Megismerkedett a dévai csapattal, és hálából, valamint a Jóistennek megköszönve, adott az életéből egy évet ezeknek az aranyos gyerekeknek. Hát nem csoda ez?
A gyerekekkel együtt izgulva vártuk a vendégeket. Várakozás közben ismertem meg Hajnit, ő is nevelőszülő, de neki itt van a két saját gyereke is.
Családi állapotát nem firtattam, elég annyi, hogy egyedül nevelte Csíkszeredán a két fiát, Imrét és Antalt. Három műszakban dolgozott, kamaszodni kezdtek a fiúk, kimaradoztak és elindultak a lejtőn... "Mérlegelnem kellett: vagy nevelem őket és nem lesz munkám, vagy munkám lesz és lassan elveszítem fiaimat... Azt hiszem, amikor Csaba testvér hívott és én igent mondtam, akkor jól döntöttem!!!- mesélte el odakerülésének történetét Hajni. Azóta együtt neveli a 12 fiút. Hát ilyen is van...
A késő délutáni órákban megérkeztek a vendégek. Nagyon nagy szeretettel fogadták őket az alkalmazottak és a gyerekek ( Csaba testvért másnapra vártuk haza magyarországi és hollandiai körútjáról). A vacsora után őket is először Dianához vittük az ún. családunkhoz. A gyerekek oly örömmel fogadták, hogy visítottak örömükben. Felejthetetlen érzések és barátságok köttettek rögtön.
Mindenkinek az ölében vagy kezében volt egy-egy gyerek.
Elkezdődött az ének, az egymást átkiabáló beszéd, de mindenki mindenkit értett, mert a szeretethez nem kell sok szó, csak látni kell a csillogó szempárokat és a megbújó könnycseppeket a felnőttek szemében. Aki ott volt, soha nem felejti el ezeket a pillantásokat.
Én, mint "tősgyökeres dévai" elvittem a vendégeket egy éjszakai kalandra is. Szerettem volna nekik bemutatni, hogy ezek a csillagszemű kincsek milyen körülmények közül jöttek ide. Elvittük őket (Diána, Péter, aki szintén palóc és néptáncot tanít mint önkéntes ) egy fantomlakásba, valahol a síneken túlra egy nagy-nagy szemétdomb közepére. Mi már voltunk ott hétfőn este és megígértük az ott "lakóknak", hogy még viszünk nekik élelmet és ruhát.
Elindultunk hát. Láttam a szemekben a megdöbbenést, hogy hová is megyünk. Kb. 10 fok hideg volt, egy szál ujjatlan pólóban voltak a szomszédok a háznak nemigen nevezhető oduban, akiknek nem nagyon tetszett, hogy mi ily sűrűn látogatjuk azt a 6 gyerekes anyát, aki magyar. Akikhez mentünk, nagyon szívélyesen fogadtak, igaz, hogy az oduban már nem fértünk volna el, ha eggyel többen vagyunk. Az a kézzelfogható szegénység, borzalmas kosz a nyomor netovábbja! Kiraktuk az ajándékokat és jobbnak láttuk elbúcsúzni, mert a szomszédok újabb nemtetszésüket nyilvánították ki. A gyengébb idegzetűek talán még féltek is.
Csütörtök reggel aztán a kisiskolások szentmiséjére invitáltam a vendégeket. Már akkor mindegyikünknek volt pártfogoltja (mindenki kezét fogta egy kis kéz). Adi, az én drága kicsi "fiam", nem engedte el egy percre sem a kezem. Puszilgatta, simogatta. Olyan gyönyörű szentmisében régen nem volt részem. Reggeli után az iskolába, ami a városban van, hívott bennünket Zsóka (ő is nevelő a férjével együtt, Gyergyószentmiklósról jöttek ide, már hat éve vannak itt, és tíz fiút nevelnek). Az egyik osztályban földrajz, a másikban magyar nyelv és irodalom óra volt, ami számunkra felejthetetlen marad.
Kicsöngettek és kezdődött a nagyszünet és a tánc. Minden nagyszünetben táncolnak (a már említett Péter tanítja a táncot a tornateremben). Ne úgy képzeljük ám el, hogy valami laza táncolás ez, hanem néptánc, pörgős, ropogós!
Vízi Mari barátnőmmel csak úgy kapkodtuk a lábunkat, ezek a gyerekek úgy járták a széki táncot, a csíki táncot, hogy beleremegtek a falak! Megnéztük az asztalos műhelyt, ahol saját tanoncokat tanítanak és nevelnek a mesterségre. Amit gyártanak a gyerekotthonnak és eladásra is, nagyon szépek. Mivel az éjszaka kb. 10 cm-es hó hullott, így nehezebben jártunk, keltünk, de magas Déva várát nem hagyhattuk ki. Nyár óta felvonó üzemel, ezen feljutni egyszerűbb volt. A több mint 800 m magasan épült vár, mint őrszem őrködik a város felett, szomorú legendája mindnyájunk eszébe jutott. Igaz, hogy nagy hó volt, viszont viperák nem voltak, bár erre tábla is figyelmeztetett, köd volt, alig láttuk egymást, a kor szelleme azonban mindenkit megérintett.
Ezután Vajdahunyad várához utaztunk, ami Dévától 12 km-re van délre ( ennek a csodálatos várnak kisebbített mása Budapesten található). Mint egy valaha jobb napokat látott dáma magasodik ki az enyészet központjából. A várban történelmi filmet forgattak éppen, ezért nem tudtuk minden termét megcsodálni (a király éppen ebédelt). Szívesen felajánlkoztunk statisztáknak, de nem tartottak ránk igényt.
A gyerekotthonba visszatérve még szétosztottuk a sok ajándékot, amely a mikrobuszban még volt. Már az ebédnél ültünk, amikor belépett Csaba testvér.
Áradt mosolyából a szeretet és a nyugodtság. Csaba testvérrel ebédeltünk, szakított ránk időt, mert nagyon elfoglalt, éppen gyámügyes ellenőrzésük volt Bukarestből. Az a kötetlen, őszinte, baráti beszélgetés mindenki számára felejthetetlen marad. Az ebéd biztosan nagyon finom volt, de abból mitsem éreztünk, mert hol egy kis kéz, hol egy puszi, egy ölelés gazdájával voltunk elfoglalva. A Pap bácsit rajongással szeretik, simogatják. Ha valakivel beszél, árad belőle az önzetlen, őszinte szeretet mindenki felé, és érezhetően magával ragad mindenkit. Csaba testvér minden gyereknek tudja a történetét, ki honnan jött, kik a szülők. Nem ítélkezik, nem szid, hanem teszi a dolgát, segít, erőt ad a gyerekeknek. Mert nem az a szörnyű, hogy ilyen szegénység van, hanem az szörnyű, hogy ezeknek a gyerekeknek a szüleit a rendszer megfosztotta az elelmi élet feltételeitől. És ekkor jön Csaba testvér, visszaleheli az életet ezekbe a széthullott, reményvesztett családokba.
Mindezt úgy meséli el, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Minden gyerekben egyéniséget lát, látja benne a kincset, a csodát, a tehetséget, a lehetőséget és a jót. Minden gyerek fontos számára, úgy neveli, szereti, hogy érezze, tartozik valakihez, szeretve van. Érzik a gyerekek is, hogy értékek valakinek. Ez az a nagy csoda, ami Déván van. Ezért írtam, hogy ez egy Boldogság-sziget.
A közös fényképeszkedés után elbúcsúztunk Csaba testvértől, mert már várt rá két hölgy. Megköszönte azt a sok ajándékot, amit tőlünk kapott. Lassan indultunk hazafelé. Az én kicsi Adi fiam, elkísért minket, nagyon fájt őt otthagyni. Megígértem neki, hogy a nyáron majd elhozom hozzánk. Amit a gyereknek megígérünk, azt meg is kell tartani.
Elindultunk. A szívünk csordultig volt örömmel, békével, reménnyel, és ahogyan egyre távolodtunk Dévától, úgy töltött el bennünket a hála. Hálát adtunk a Jóistennek, hogy itt lehettünk, mert a jótett jóvá teszi az embert.
Gondolatban máris elkezdtem tervezni az újabb utamat... Csaba testvér szavai zakatoltak a fejemben, "a szeretet határok fölötti", "a szeretet nem a génjeinktől függ", "jó dolog ajándékot adni".
Hiszek abban, hogy ebben a térségben a szeretet győzedelmeskedni fog a gyűlölködés és a széthúzás fölött.
Szeretném még egyszer megköszönni minden adakozónak a nemeslelkűségét, Hamerlik Richárdnak a szállítási költségekhez való hozzájárulását (5000.- koronával) s ehhez még bárki hozzájárulhat, mert a fuvarköltségnek csak töredéke áll rendelkezésre.
