Egy édesapa írt egy szép verset a fiának! Nagyon megtetszett, már az, hogy egy édesapa gyöngéd ragaszkodását ki meri mutatni felnőtt fia iránt, ezért szeretettel megosztom veletek, Csaba t. 

 

1982. december 5.

 

Akkor is esett a hó.

Ragyogni kezdett a szürke délután,

Amikor megszórta puha cukorral

Szekszárdot, s így üzent nekünk a

Télapó.

 

Azt üzente, hogy most már mindig jó lesz.

Hogy most már mindig szeretet lesz, Karácsonnyá vált 

az életünk.

Ujjongva szállt a nagy, gémes utcai lámpasor fénykörei felé a lehelletünk,

Amikor befutott Papi, újdonsült nagyapó.

Pirospozsgás volt és kucsmás, akár a Télapó.

 

Valami nagyot akarhatott mondani, mert

Ahogy a Skodából kiugrott, a lelkesedéstől majdnem 

elesett,

De aztán csak állt ott, míg fekete kucsmájára a hó örömmel

esett,

S csak annyit tudott mondani:

Szóval 3550 gramm. És Dani.

„Úgy, de úgy el fogjuk rontani!”

 

Közben, mire teljesen beesteledett,

Télapó a kisváros falusi utcáira

Friss pólyákat teregetett,

Azokon járva

 mentem, ropogó lábbal

a Kispipába.

 

Szekszárdnak szíve volt ez a vendéglő, 

Pörkölt illatú és egyszerű étlapú, de vendég jő

ide minden este, barátságot, bodor füstöt és sört keresve.

 

Itt adtam randevút a Nagymamának,

Született Kiss Katának, akit én is úgy szólítottam,

mint a feleségem: Anyukának.

Alig vártam, hogy lecserélhessem ezen ódon zongoraóra 

hangulatú kifejezést,

mely járt volna részemről csak az anyámnak, s szólíthassam őt

végre: Nagymamának.

 

Hát nem szólítottam én sehogy.

Csak rábeszéltem, hogy nagy ünnep lévén együnk egy lecsós

sertés szeletet,

Mert ezen az estén nem lehet, hogy ne érvényesüljön

Gasztronómiailag is a szeretet.

És pezsgőt is kérünk, a mamára való tekintettel édeset.

És rám való tekintettel sokat.

S már hozta is a pörkölt-pecsétes asztalra a pincér

a csillámpoharakat.

 

Volt ebben a vendéglőben egy igaz zenekar.

Trombitával, klarinéttal, zongorával és

nagy cintányér mögött egy víg dobossal,

Ki úgy pergetett, fel-fel dobva plafonig a dobverőt,

Hogy a teremben mindenki nevetett, röhögésbe préselve a sörerőt.

 

Nem sejtettem még, hogy a nevetésnek sírás lesz a vége.

De amikor Kalocsa Zoli bácsi a klarinétot szájából kivéve

Belekezdett, mondhatni közönyös hangon, a refrénbe,

hogy „Úgy vártalak, édes kisfiam”, hát akkor…

 

Ott zokogtunk az asztalon, az újdonsült nagymama,

én, a lélekkel telt apa, s tőlünk 300 méterre,

a kórházban, édesanyja mellett a kisbaba.

 

S én akkor tudtam, és nem csak éreztem, tudtam,

Hogy tárt karokkal, mosolyogva megáldott az Isten.  

Szeretettel: Vigh Sándor

 

A képet csak mellékletnek szánom.