Sohasem felejtem el azt, amikor egy otthonba látogattam. Öreg szülők laktak ott, akiket fiaik és leányaik egyszerűen bedugtak egy intézetbe, és talán meg is feledkeztek róluk. Elmentem és láttam, hogy mindenük megvan, de folytonosan az ajtót lesik. És egyetlenegynek sem láttam mosolyt az arcán. Megkérdeztem ennek okát a nővértől, mert hozzászoktam, hogy a mi ápoltjaink mosolyognak, még a haldoklók is. A nővér így felet: Így vagy ez majdnem mindennap. Várják, remélik, hogy a fiuk, a lányuk eljön látogatóba. Fáj nekik, hogy elfelejtették őket."