A mai Evangéliumban négyszer szólít fel a mi Urunk, hogy ne aggodalmaskodjunk. Kinek ne tetszenék ez a felszólítás? Ki ne vonzódnék ehhez az isteni Bátorítóhoz? S nem az‑e a modern igehirdető, aki ahelyett, hogy súlyos kötelességeinkre figyelmeztetne, az örömhír vigasztaló szavaival vonz? Nem arra van‑e szüksége a mai kor keresztényének, hogy feloldják félelmeit, eloszlassák aggodalmait?

Vigyázzunk ezzel a gondolatmenettel! Az aggodalom eloszlatása még nem minden, egyébként sem sikerülhet huzamosabb időn át, csak ha szilárd kapaszkodót is tudunk nyújtani hozzá. Urunk, Jézus nem éri be azzal, hogy nyugtatgatja szorongó pszichénket. Ő megadja félelmeink feloldásának alapját is, amikor felhívja a figyelmet a teremtő Isten titokzatos gondviselésére, mely túlmutat ennek a földi életnek a horizontján. De azt is tanítja, hogy szívünk megnyugvásához nem elég tudnunk arról, hogy Isten gondunkat viseli, hanem radikális döntést kell hoznunk az életünkben: teljes szívvel az Úrnak szolgálni, és mindenekelőtt keresni az Isten országát és annak igazságát. Hiszen éppen a megosztott, kettéhasadt szív termeli ki magából az újabb és újabb kételyeket, félelmeket, szorongást. Isten elveszi bűneinket és félelmeinket, de csak ha bűnbánatot tartunk és szent elhatározással egészen átadjuk magunkat neki.

Üdvözítő Urunk, amikor feltámadásod után megjelentél apostolaidnak, és köszöntötted őket, két dolgot adtál nekik: békességet és a bűnök megbocsátásának hatalmát. Add meg nekünk a bűnbánat kegyelmét, hogy így életadó bűnbocsánatodat befogadva elnyerjük lelkünk nyugalmát.