A negyedik évben a teológián a karácsonyi szentmise után ott maradtam a kápolnában. Isten végtelen szeretetét láttam meg a megtestesülésben teljesen kiüresedett , gyermekként közénk jött Teremtőm arcát szemlélve. Isten végtelenül jó és szeret , de én a a csöppnyi jászol előtt végtelenül kicsinek, csatakos bűnösnek éreztem magamat.Fájt, mert úgy éreztem , hogy e végtelen szeretetre nem tudok méltó módon szeretettel válaszolni. Jézus a kis jászolból felém nyújtotta karjait és csak egyetlen dolgot mondott:” Szomorúságod azt bizonyítja, hogy szeretsz engem, mert ha nem szeretnél , akkor nem is fájna az , hogy nem tudsz eléggé szeretni. Akkor már te is rég a puha ágyadban lennél. “ Megértettem , hogy forró könnyeim arról beszélnek szavak nélkül , hogy minden bűnöm ellenére szeretem Istent ….. Akkor és ott Isten végtelen igenjére én is a magam maroknyi pornyi létem igenjét alázattal kimondtam. 