ALAGUTAK A HÓBAN

Havaztam volna magam is –

de lám, hogy megeredt!

Hatalmas, vad pelyhekben hull a hó

a szülőföld felett.

Térdig, derékig, torkig ér,

suttogva fojtogat,

parázna habzás lepi el

a toronygombokat.

 

 

S már égigérő hóban a táj!

Moccanatalanul

e Nagy Pólyában a lét

hallgatni tanul.

Kaszák és kések éle

mennyboltig bebugyolálva,

fuldoklón fordul fehérbe

a falvak szuszogása,

nem koccan kő a kőhöz,

hótömte szájjal szól, aki beszél –

s nagy havak gyomrában az értelem

békésen elüldögél.

 

Alagutakat a hóban!

Milljomnyi, egymást kereső utat!

itt a szívdobogás is havat olvaszt,

s álmok keringnek

az öröm és kín

eltömíthetetlen járatain.

 

Városok, falvak szívhangja hallik,

kásásodik a tél tömött fehérje,

okos szenvedély, kétkedő hit,

működtessétek egymást kereső

tekinteteink

lézereit!

 

Alagutakat a hóban!

Hű szándék, mozdulat,

törékeny álom, didergő elme

ne éljen a hó húsában

örökre elkeverve.

 

S ha majd e mennyei vatta

szánkból kifordul,

s nem a fagy bandái zenélnek,

viduljon taposó táncra a láb,

olvasszon világ-nagy termeket

körénk az Ének.

Farkas Árpád