Magasságos, 

Te tudod: nehéz ez az apaság, 

Amit az én szegény vállamra tettél. 

Apja volnék, - és mégsem az vagyok. 

Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, 

Benne ragyognak nap, hold, csillagok. 

Anyja szemei s a Te szemeid, 

Istenem, a Te szemeid azok. 

Gyönyörűséges és szörnyű szemek, 

Oly ismerősek, s oly idegenek...

Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok... 

Mit tehettem érte?... mit tehetek?

Én tanítottam fogni a szerszámot, 

Mégis rá fogják majd a kalapácsot. 

Úgy félek: mi lesz?

Most is ki tudja, merre kóborog, 

Tekintetétől tüzet fog a műhely, 

Tüzet a világ, s egyszer ellobog. 

Ó, jó volt véle Egyiptomba futni 

S azután is óvni a lépteit,

Fel a templomig, Jeruzsálemig, 

Míg egyszer elmaradt...

Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja 

Borzolta szürkülő szakállamat, 

Ezüst nyomot hagyott már akkor is, 

Komoly nyomot parányi rózsaujja. 

S most olyan más az útja... 

Vezetném és Ő vezet engemet. 

Csak azt tudom, a Te utadon jár, 

Magasságos,

De ki tudja a Te ösvényedet?

Te vagy az atyja, - én senki vagyok, 

Az Evangéliumban hallgatok,

S hallgat rólam az Evangélium.