A szegénység dicsérete

⁵⁵ A boldogságos atya, amíg csak e siralom völgyében élt, megvetette az emberek fiainak nyomorúságos gazdagságát^[55], és szíve mélyéből magasabb célok felé törve valósággal szomjúhozta a szegénységet. 
Úgy tekintett a szegénységre, mint ami bensőségesen hozzátartozott Isten Fiához, és annak ellenére, hogy már-már az egész világ elfordult tőle, ő örök szeretettel magának kívánta őt eljegyezni. Szerelmese lett szépségének, és hogy mint hitveséhez szorosabban ragaszkodhassék, és hogy úgy legyenek, mint ketten egy lélekben, nemcsak atyját és anyját hagyta el érte, hanem mindent messze ellökött magától. Tiszta ölelésekkel magához szorította őt, és mindig az ő jegyese kívánt lenni. Úgy állította fiai elé a szegénységet, mint a tökéletesség útját, és mint az örökkévaló javak zálogát és biztosítékát. 
Más nem töri magát annyira az arany után, mint ő sóvárogta a szegénységet, és nem gondosabb kincseinek őrzésében, mint ő volt ennek az evangéliumi drágagyöngynek megóvásában. Szemét az bántotta legjobban, ha odahaza vagy kint a világban olyasmit látott testvérein, ami ellenkezett a szegénység szellemével. 
Valóban, ő szerzetesi élete kezdetétől haláláig beérte egy habitussal, egy övvel és egy rend váltóruhával, és semmi másra nem vágyott^[56]. Szegényes ruhája mutatta, hová rejtette kincseit. Ezért vidáman, jól felkészülve, biztosan járta útját, és boldog volt, hogy a múló javakat százszor többet érő kincsekre cserélte.

Celánoi Tamás