Az utadon semmi nem magától érthető, mert minden beleértve a létedet, ajándék:  a lehulló eső szülőanyát talál a sáros földben, mely forrásában oly tiszta, hogy belőle benned élet fakad, oltja szomjadat, hordozza bomló, kacagó jókedvedet. Ugyanaz az a víz, mely neked életet ad, az ibolya kibomló kék szirmaiba csodás illatként árad szét a tavaszi zsongásban. És ugyanaz a víz a szölőtökén keresztül utat talál, és otthonra lel a fürtben, melyet gondos kezek kipréselnek, s az édes must a hordó remeteségében erőt gyűjt, majd dallá változik szívedben. A fejedben egy kis mirigy parányi váladékával szabályozza a szomjadat, oly csendes alázattal, hogy csak ha beteg lesz, veszed észre, hogy van. Csoda?! Ki tudná felsorolni a csodákat, az évmilliárdok fejlődésének gyümölcseit, ha alázattal jársz, lassan felfedi világunk a maga csodálatos artcát! Szeretettel, Csaba t.