A gyerekkori barátaim kérdezték, mit jelent az, hogy vallásos vagyok, Istennel élem az életemet. Azt válaszoltam nekik: „Tudjátok, amíg távol álltam a kereszténységtől, azt éreztem, hogy egy nagy, sötét erdőben járok, ahol a fák között mindenféle rémisztő, irtózatos dolgok léteznek: vadállatok, haramiák, csapdák, kiszámíthatatlan csapások… Látom őket, és félek, mert bármi megtörténhet velem. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat.” Vallásos emberként, élő hittel most azt érzem, hogy ugyanabban a rettenetes erdőben járok, ugyanazok a fák között, ugyanolyan veszélyek leselkednek rám, de nem félek, mert fogom a mennyei Atya kezét. Biztonságban érzem magam, mert az én Apukám a világon a legerősebb, a legjobb, gondomat viseli, törődik velem. (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)
A földi lét nem büntetés, nem próba, hanem Isten drága ajándéka, egy hatalmas lehetőség a kibontakozásra, a növekedésre, és arra, hogy a Teremtőnk színe elé állva belépjünk a mennyei lakomára. Az ember testből és lélekből álló, szellemi képességekkel megáldott lény. Nem lehet feldarabolni, így egyben, testestől, lelkestől vagyunk Isten gyermekei. Igaz, hogy a szervezet májból, veséből, szívből, értelemből és halhatatlan lélekből áll, de külön-külön ezek közül egyik sem az ember. Mindezek csak együtt tudnak emberként létezni.
